Juliette Binoche lassan negyven éve van a pályán, ez idő alatt megkapta az Oscar-díjat Az angol betegért, és jelölték a Csokoládéért is. Játszott a Három szín: Kékben, A lét elviselhetetlen könnyűségében, megnyerte a Cannes-i Filmfesztivál legjobb színésznőnek járó díját a Hiteles másolatért, 2017-ben pedig abban a kategóriában jelölték Európai Filmdíjra, amelyet Borbély Alexandra nyert meg.

Két évvel később az Európai Filmakadémia újra meghívta Berlinbe: az elmúlt harminc év három díja (A Pont-Neuf szerelmesei, Az angol beteg, Csokoládé) után 2019-ben neki adták az akadémia egyik speciális különdíját „a világ mozijáért tett erőfeszítéseiért”. Ebből az alkalomból lehetőségünk volt több újságíróval közösen interjút készíteni Juliette Binoche-sal.

Több évtized után, 2019-ben játszott együtt először a francia film másik nagy ikonjával, Catherine Deneuve-vel, Az igazság című filmben. Milyen a viszonyuk egymással?

Nagyon közel állunk egymáshoz, legalábbis én így érzem, bár beletelt egy időbe, amíg eljutottunk idáig. Élvezzük egymás társaságát, szórakoztatjuk egymást, szeretünk egymással nevetni. És sikerült legyőznöm, és elérnem, hogy tegezzen: ő mindenkit magáz, amitől mindig úgy éreztem, mintha ő lenne az anyám, én meg a gyereke. Eltartott egy ideig, de végül belement.

A #metoo óta folyamatos a filmipar átalakulása, Nagy-Britanniában például nemrég tettek közzé új irányelveket a meztelenséget is tartalmazó jelenetek forgatásáról, jó néhány tucatnyi ajánlással. Ön is elég sok hasonló jelenetben vett már részt; mi a véleménye a változásokról?

Hát, nem is tudom. Gondoljanak bele, mi lenne, ha valaki azt mondaná egy festőnek: „Rendben, fessen csak, de itt van pár tucat szabály arról, hogyan nem festhet testeket.” Nem tudom, ez kivitelezhető-e, hasonlóképp ahhoz, hogy egy rendező minden szexjelenet előtt hosszan tanulmányozzon egy szabályzatot. Színészként az ember bizalmi alapon dolgozik. Ha nincs meg a bizalom, jobb, ha nem mondasz igent a filmre.

Ugyanakkor sok fiatal színészben nincs meg a bátorság, hogy azt kérje a rendezőtől, legyen kölcsönös a bizalom.

Kérni nem is lehet, magától kell meglennie. A rendezőnek beszélnie kell a színésszel arról, hogyan akarja felvenni a szerelmi vagy szexjeleneteket, nevezzük, aminek akarjuk. El kell érnie, hogy a színész ne legyen magára hagyva a forgatókönyvvel, megértse, hogy miről van szó, és ne azon kelljen gondolkodnia, hogy „Szeretném ezt a szerepet, de nem szeretnék ennyire kitárulkozni, most mit csináljak?” Én is átéltem ezt. Másrészt egy színészben is meg kell, hogy legyen a bátorság, hogy ilyesmiről beszéljen, mert a rendezők sokszor túl félénkek hozzá. Bevallom, a Végzetben Louis Malle-lal és A lét elviselhetetlen könnyűségében Philip Kaufmannal én magam találtam ki, hogyan nézzenek ki a szexjelenetek, mert ők túl szégyenlősek voltak hozzá, és fogalmuk sem volt, hogyan is kéne nekifogniuk.

Mi volt a helyzet a Csillagok határán című Claire Denis-filmmel? Abban is van egy elképesztően bizarr jelenete a film emlékezetes „maszturbálókamrájában”.

Azt együtt csináltuk. Rettentő jól szórakoztunk közben! Csak hárman voltak jelen: a rendező, a sminkesem és az operatőr, ha jól emlékszem, még a fókuszt is maga állította be. Illetve talán ott volt még valaki, aki a farkamat mozgatta. (Meglehetősen furcsa, látomásszerű jelenetről van szó – K. B.) Ez egy teljesen őrült film, a szó legjobb értelmében, én pedig tudtam, hogy megbízhatok Claire-ben, kitárulkozhatok előtte, mert ahogyan ő elképzeli, úgy egészen biztosan nagyszerűen fog kinézni, és lesz jelentősége is a film szempontjából.

Volt olyan, hogy bizalmatlan volt valamelyik rendezőjével?

Amikor másodszor dolgoztunk együtt André Téchinével, az Alice és Martinban, nem tetszett, ahogy az egyik jelenetet fel akarta venni. Ezt el is mondtam neki, mire azt mondta: „Vegyük fel így, aztán megnézed, és ha nem tetszik, majd nem használjuk fel.” Felvettük, megnéztem a jelenetet, nem tetszett, kényelmetlenül éreztem magam tőle. De nem érdekelte, és fel akarta használni a filmhez. Akkor elveszett benne a bizalmam. Nagyon dühös voltam, és felhívtam a producert, aki azt mondta, ne aggódjak, nem fog bekerülni a filmbe.

A pályája során dolgozott már iráni, japán, olasz és persze amerikai rendezőkkel is. Szeretne még a világ más tájáról származó rendezővel is dolgozni?

Sokakkal, de nem akarok neveket mondani: az élet sokkal rejtélyesebb ennél, és nem is hiszem, hogy a döntéseinket csak az akaratunk határozná meg. Ettől még persze elmondom nekik, ha valamelyik rendezővel szívesen dolgoznék, de az ilyesmit nem lehet erőltetni.

Gyakran felszólal fontos társadalmi, politikai ügyekben, az emberi jogok, a menekültkérdés és más hasonló témák kapcsán. Mégis, úgy tűnik, színészként mintha nem keresné a lehetőséget, hogy hasonló témákról szóló filmekben játsszon.

Két forgatókönyvet is elolvastam a menekültkérdésről, mert ez a téma tényleg nagyon közel áll a szívemhez: egyszerűen nem bírom látni, ahogyan az utcán, a hidegben alszanak. Elviselhetetlen, ami a világban zajlik. Úgyhogy folyamatosan keresem az olyan filmterveket, amelyek révén beszélhetnék a témáról, de ez nagyon nem egyszerű. Haneke próbálkozott, de nem igazán sikeresen, legalábbis szerintem. A téma annyira fontos, hogy nehéz egyszerre finoman és mégis erőteljesen feldolgozni.

És mi a helyzet a többi fontos társadalmi témával?

Azzal a legtöbbször összefüggnek a filmjeim. Vegyük például az Ismeretlen kód című Haneke-filmet, amely már akkor is aktuális volt, de ma még inkább. Mindig érdekeltek az aktuális és fontos témák. Változásra van szükségünk, el kellene búcsúznunk az állatias oldalunktól, mert az lehúz mindnyájunkat. Az egész társadalom beteg, és ez veszélyes. De remélem, hogy a mostani válság segít közelebb kerülnünk a spirituálisabb oldalunkhoz. Ennek a változásnak a része a nők dühe is, és az igényük arra, hogy végre meghallják őket. De a változáshoz mindenkinek tennie kell valamit. De, ahogy arról Greta Thunberg is beszél, az idős emberek nem állnak készen a változásra. Mert az valóban ijesztő: mi lesz, ha már nem lesz az enyém ez vagy az? Én magam is megpróbáltam hidegebben élni, lejjebb vettem otthon a fűtést: nem könnyű!

Szintén az elmúlt évek nagy változásai közé tartozik, hogy sokan felszólaltak a színészek és színésznők közötti fizetéskülönbség miatt.

Mindenkit azonosan kellene fizetni. Sok amerikai film, a Marvel filmjei és a hasonlók arról szólnak, hogy férfiak lövöldöznek – tudom, ma már nőket is tesznek bele, hogy úgy tűnjön, mintha feministák lennének. Biztos vagyok benne, hogy ha a papíron egyenlő számok is szerepelnének a férfiak és a nők fizetésénél, akkor is lenne olyan kiskapu, amivel megoldanák, hogy ez ne így legyen. Egyáltalán nem bízom bennük.

Legutóbb az Európai Filmakadémiától kapott különdíjat. Fontosak önnek az ilyen, nem egy bizonyos szerepért adott díjak?

Egyrészt a legjobban mindig is a jelen érdekelt, az ilyen díjak viszont a múltról szólnak, ami egy kicsit furcsa. Másrészt viszont jólesik, ha néha megveregetik a vállamat, és azt mondják: oké, rendben van, amit csinálsz. De ami a legfontosabb, hogy mindez a belső iránytűmről, a saját angyalaimról szól, akik a legtöbbet segítenek nekem. Rengeteg projekt közül kell választani, és ebben nagyon fontos ez az iránytű, mert megmutatja, hogy talán nem a legnagyobb kapun érdemes bemenni, inkább valamelyik kisebben, hogy olyasmiket tapasztaljak meg, amikről sosem hittem volna, hogy valaha közöm lesz hozzájuk. De ahogy hálás vagyok az angyalaimnak, úgy hálás vagyok az ördögeimnek is, mert ösztönöznek és mert sosem hagynak elaludni. Ez a két erő, és a köztük lévő egyensúly az az életemben, amitől fejlődni tudok.

Angyalok és ördögök? Spirituálisan érti, vagy inkább metaforikusan?

A vezérlő angyalt nevezhetjük intuíciónak vagy megérzésnek is. Ha a kamera előtt állsz, és nem tudod, mi következik, az egyfajta belső ürességgel jár, és hogy ezen túllendülj, kapcsolatban kell lenned a saját belsőd több rétegével is. Ilyen értelemben fontosak az angyalok az életemben. Miközben valódi angyalok is körülvesznek: az asszisztensem, aki huszonhat éve dolgozik nekem, a dadák, akik gondoskodtak a gyerekeimről, és akiknek mindnyájuknak máig tudom a nevét, a gyerekeim, akik mindig türelmesek voltak, ahogy a pasijaim is, és mindazok, akikkel együtt dolgoztam. Főleg a rendezők és a producerek: az, amit a kamera előtt meg tudsz mutatni magadból, leginkább attól függ, a rendező hogyan figyel, hogyan néz rád, és ez meglátszik a végeredményen is. Már csak ezért is fontos, hogy egy forgatáson jó legyen az atmoszféra. Számomra egy forgatáson soha nincs hierarchia, az egész inkább olyan, mint egy kör, amelyben mindenki részt vesz, és mindenki egyként behozza az energiáit. Emlékszem, volt olyan forgatás, amikor az első nap az egyik technikus ült a kamera mellett, rágózott és a telefonját nyomkodta. Lehetett volna neki szólni, hogy ne csinálja, de nem szeretem így intézni a dolgot. Hanem annyira jól kellett játszanom, hogy senki ne akarja a telefonját nyomkodni, vagy szendvicset majszolni. Szeretek a díszletben maradni, amíg a technikusok előkészülnek egy jelenethez: mert ez az egész nem egyoldalú, nemcsak arról szól, hogy ők lássák a színészt, ahogyan játszik, hanem arról is, hogy a színész is odafigyeljen arra, hogy ők mit csinálnak. Ez kétoldalú dolog, amiben együtt veszünk részt.

Juliette Binoche-sal legutóbb akkor készítettünk interjút, amikor a miskolci Cinefest Filmfesztiválra hívták meg. Ez az interjú ide kattintva olvasható:

(Borítókép: Juliette Binoche a Cosmopolis című filmben 2012-ben. Fotó: IMDb)