A dolgok jelenlegi állása szerint az 1917 lehet az idei Oscar legnagyobb nyertese. Tíz jelölése van, a színészeket kivéve az összes fontos kategóriában jelölték, többek között a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőri munka díjáért szállhat versenybe. Az eddigi kiosztott szakmai díjak és a különböző filmes szaklapok jóslatai alapján ennek a filmnek van a legnagyobb sansza arra, hogy elvigye a legjobb film díját. Ami nem kis dolog, mert idén meglehetősen erős a mezőny, az 1917-nek többek között Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodjával, az Élősködőkkel, Martin Scorsese monumentális drámájával, Az írrel, a Jokerrel és a Házassági történettel kell versenyeznie.

Az 1917 egy vitathatatlan technikai bravúr, még ha nem is soha nem látott újdonság. A rendező, Sam Mendes ugyanis azt szerette volna elérni, hogy úgy érezzük, mintha a filmje egyetlen összefüggő jelenet, egyetlen zaklatott rohanás lenne. A valóságban persze nem egy snitt, de a néző szemét be tudja csapni, valóban úgy érezzük, mintha egy szinte vágatlan filmet látnánk. A cél világos: Mendes azt akarta, hogy a nézők a lehető legteljesebben vonódjanak be a történetbe, rohanjanak, rejtőzzenek, rettegjenek ők is a katonákkal a lövészárkokban. (A rossz emlékű Bond-film, a 007 Spectre – A Fantom visszatér elején már kicsiben láthattuk valami hasonlót tőle.)

Merthogy az 1917 egy első világháborús történet. Úgy látszik, hogy előbb-utóbb minden sikeres rendező szeretné összehozni a saját maga világháborús opuszát. És Sam Mendes, ha nem is egy korszakos zseni, de igenis jelentős rendező, olyan filmekkel a háta mögött, mint az Amerikai szépség, a méltatlanul alulértékelt A szabadság útjai és a 007 - Skyfall, a valaha volt egyik legjobb Bond-film.

Deakinsé, aki tavaly nyert életében először Oscart (A szárnyas fejvadász 2049-ért), miközben korábban olyan filmeket tett le az asztalra, mint a Fargo, a Nem vénnek való vidék, A Nagy Lebowski, a Jesse James meggyilkolása vagy a Sicario. Ha valamire biztosan emlékezni fogunk az 1917-ből, akkor azok Deakins képei, szokatlan beállításai, színei. Legyen az egy föld alatti bunker, egy lángoló ház vagy egy halom temetetlen holttest, mind a retinánkba ég.

Ezekre fogunk inkább emlékezni, mert az 1917 története, karakterei jóval gyengébbek, mint amilyen a látványvilága. A Ryan közlegény megmentésére vagy akár a Dunkirkre emlékeztető sztori szerint két fiatal brit katonát, Schofieldet (George MacKay) és Blake-et (Dean-Charles Chapman) azzal a küldetéssel bízzák meg, hogy jussanak át az ellenséges, bár a németek által elvileg elhagyott vonalakon, és vigyenek el egy üzenetet az ott éppen támadásra készülő brit zászlóaljnak. Ha ez nem sikerül egy napon belül, akkor a britek nekiindulnak, és nem tudva, hogy a németek csapdát állítottak nekik, a biztos halálba rohannak. Hogy a két katona ne maradjon személyes motiváció nélkül, az 1600 potenciális áldozat között ott van Blake bátyja is.

Blake ennek megfelelő elánnal veti magát a küldetésbe, miközben Schofield sokkal óvatosabb. Neki egy célja van: nem meghalni. És ez nem kis feladat, mert Blake és Schofield lövészárokból lövészárokba tartó küldetése során olyan darálóba kerül, ahol elég egyetlen óvatlan mozdulat, egyetlen pillanatnyi gyengeség, csak egy kis naivitás és máris halottak. Halottból pedig van bőven: Mendes a háború iszonyatát, hányingerkeltő voltát többek ezzel érzékelteti. Hullát találni nem esemény, ők immár a francia táj részei, ott vannak mindenhol, a lövészárkokban, a bunkerekben, a mezőkön, a folyókban, hőseink csizmáinak talpa alatt. Brutális, de nagyon is működő megoldás.

Ez pedig az erős érzelmi hatás. Ami Christopher Nolannek sikerült két éve a Dunkirkkel, azt Mendes jóval kevésbé tudta megvalósítani az 1917-tel. Főleg a film végén, a gondosan kiszámított, kellően tragikus, de mégis reményt keltő befejezést látva érzi a néző, hogy most sírnia kéne, de legalábbis erősen meghatódni, eljutni a katarzisig, de valamiért mégsem tud. Mert pont az a nagyon kicsi, nehezen megfogalmazható plusz hiányzik ebből a filmből, ami a tisztességes, jó mozikat a nagyszerűektől elválasztja.

Akkor érdemtelen a tíz Oscar-jelölés? Nem is ajánlott megnézni az 1917-et? Dehogynem. Önmagában azért is megérdemli a figyelmet, mert a filmes világban némileg alulkezelt első világháborút akarja közelebb hozni a mai nézőkhöz. Azt a háborút, amit még sosem láttunk ennyire testközelből. A film két legemlékezetesebb része nem véletlenül az első 20-30 perc és az utolsó félóra, az a két rész, amikor ott vagyunk a katonákkal a lövészárkokban. Ezt így még nem láttuk filmen, ezek után másképp gondolunk erre a háborúra. Ez az 1917 és Sam Mendes nagy érdeme, még akkor is, ha a Volt egyszer egy Hollywood, az Élősködők vagy az Az ír Oscarjának azért jobban örülnénk. 

(Borítókép: Freeman Film)