Nem könnyű most nácinak lenni Németországban

– jegyzi meg egy szemüveges, pocakos kisfiú a Jojo Nyuszi című film vége felé, amikor jobbról épp az amerikaiak, balról meg az oroszok vonulnak be a német városkába, ahol pedig addig olyan boldogan lehetett hódolni a nácizmusnak, vidám napközis táborokban, sorversenyeken, iskola utáni különórákon, de még otthon is, ahol a legügyesebb kisgyerekek akár saját mesekönyveket is írhattak és rajzolhattak arról, hogyan hordják a patáikat és a szarvaikat, és milyen trükkökkel ijesztgetik a rendes embereket a gonosz, hétfejű, pikkelyes zsidók. Ráadásul eddigre már a főszereplő, másik náci kisfiú képzeletbeli legjobb barátja, az aranyos Adolf Hitler sem tűnik olyan bájosnak, mint addig, talán nem függetlenül a sebhelytől a homlokán, amit az hagyott, hogy nemrég lőtte főbe magát az elveszített háború miatt.

Talán már ennyiből kiderül, hogy a nagyon sajátos humoráról ismert Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája, Thor 3) új filmjének a sztorileírása már önmagában mindent visz, annyira elborult. Csak az a baj, hogy ez eléggé szó szerint értendő: maga az alapötlet nem egyszerűen a film legerősebb része, hanem az a pár mondat, amivel valaki leírná a film kiindulását, jobban sikerült, mint maga a film. Egy sajnos kicsit ügyetlen, így a Hitlerjugend nyári táborában sem épp brillírozó náci kisfiúcska képzeletbeli legjobb barátja a barátságos Adolf Hitler, így aztán nem csoda, hogy okoz némi zökkenést a fiú életében, hogy rájön, az anyukája bújtat a padlásszobában egy zsidó kamaszlányt. Képzeljük magunk elé ezt az alaphelyzetet, és kis túlzással láttuk is a filmet.

A Jojo nyuszi szerencséje ez a „kis túlzás”: ha rezeg is a léc, ha messze el is marad attól, amit ki lehetett volna hozni belőle, vagy amire korábbi filmjei alapján pontosan tudjuk, hogy képes lett volna Waititi, azért a Jojo Nyuszi mégis képes többet nyújtani, mint egy hitleres geg alapos kibontása. És hát azért siessünk hozzátenni azt is, hogy ez az alaposan kibontott hitleres geg önmagában is elég jó: kicsit több jóindulattal úgy is meg lehet ezt fogalmazni, hogy Waititi ezzel a morbid, szatirikus ötletével teremt egy sajátos, a feje tetejére állított, alapvetően nagyon vicces világot, és végig következetesen meg is marad benne.

Ez a világ pedig pont olyan, amilyen egy kisfiú fejében létezni szokott: Waititi egész egyszerűen mindent úgy ábrázol, ahogyan azt egy kisgyerek látná. És egy kisgyereknek a Hitlerjugend tábora alapvetően nem tér el egy zsákbanfutós-szaladgálós gyerekzsúrtól, az ország idealizált, rajongott vezetője nyilván egy nagyon kedves bácsi, aki mindent tud, ha egyszer annyira nagyra tartják, a gránátok dobálása meg olyan lehetőség, mint mondjuk biciklizés egy menő bringán. Egyszóval Waititi – aki Christine Leunens regénye alapján írta meg a forgatókönyvet – szakít azzal a hagyománnyal, hogy a tragikus eseményeket legalább egy kicsit tragikusan kellene ábrázolni, és tulajdonképpen épp ezzel világít rá a dolog hátborzongató mivoltára: arra, hogy mit fogad el természetesnek, izgalmasnak és jópofának egy a világról alkotott saját tudással még nem rendelkező gyerek. Azt, amiben felnő, és ha nácik között nő fel, akkor mesekönyv helyett marad a zsidógyalázó kifestő.

A Jojo nyuszi humora, amikor jó, akkor Waititi gátlástalanságától jó, és amikor nem annyira jó, akkor azért nem az, mert nem eléggé gátlástalan. Épp olyankor látszik, hogy mennyivel többet is kihozhatott volna a filmből a rendező, amikor egyszer-egyszer tényleg elengedi a gyeplőt, és mondjuk valóra váltja a félhülye, infantilis SS-tiszt régi vágyát, miszerint színes köpönyegben, saját maga által összetákolt, hangszórón az ellenséget idegesítő zenét játszó magnóval egybekötött fegyverrel, csiricsáré, neonszínű zergetollas sisakban állna ki az oroszok ellen; vagy amikor úgy ábrázol egészen morbid dolgokat, mintha mi sem lenne természetesebb, mintha nem lenne illetlenség azon nevetni, hogy az ügyetlen kiskölyök bénán dobja el a gránátot, így az tőle pár centire robban fel, maradandó sebeket okozva neki. De Waititi sokszor nem akar vagy tud ilyen messze menni, hiába ez áll neki a legjobban, így sok poén túlzottan magától értetődő, túlzottan elmarad fantáziában attól, amit egy ilyen alapötlet után várnánk.

Aztán épp ez a morbid gátlástalanság lesz az, ami új irányt, új, meghökkentő és magával ragadó hangvételt tud adni a filmnek, csak ezúttal épp az ellenkező előjellel: a rengeteg észvesztett poénkodás után hirtelen elmegy tragikus irányba, és ez nagyon jót tesz neki, ahogy az a visszafogottság és elegancia is, ahogyan Waititi ezt a fordulatot ábrázolja. Ez ad egy kis mélységet a filmnek, és erre nagy szükség is van, eddig ugyanis annyi a dolog veleje, hogy a náci kisfiúnak szépen lassan rá kell jönnie, hogy egyrészt a padláson lakó zsidó lány is érző, ráadásul szomorúságot érző ember, másrészt hogy így tehát nem ő maga a patás ördög, harmadrészt pedig, hogy következésképp a nácizmus talán mégsem olyan nagyon jó dolog. De azért hogy 2020-ban az legyen egy film állítása, hogy 

elég kevés. Márpedig sokkal többet nem állít a Jojo Nyuszi: van némi sablonos tanulság a szeretetről, az empátiáról meg a szolidaritásról (ezek is mind jobb dolgok, mint nácinak lenni), de ez még mindig elég soványka, még akkor is, ha az Oscar-jelölésekről döntő Akadémia szerint hat jelölésre azért jó. Bár ezek egyike a háborúban a férje nélkül maradt, finoman szólva sem nácibarát anyukát játszó Scarlett Johanssoné, aki tényleg nagyszerűen játssza el remekül megírt és összetett karakterét, további melankóliát és mélységet adva a filmnek.

De akárhogy is soroljuk mindazt, ami súlyt ad az üres és – Hitler ide vagy oda – teljesen kockázatmentes viccelődésnek, akkor se jön össze belőle egy bádogedényre való sem. Könnyed viccelődés fantasztikusan bolond figurákkal és némi bájjal: erre jó a Jojo Nyuszi, sőt erre nagyon jó. Mentünk egy kört a Miki egérnek öltözött Adolf Hitler vidámparkjában, de mire befutott a horogkeresztes hullámvasút, már el is felejtettük az egészet.

(Borítókép: Fórum Hungary)