Nemrég derült ki, hogy a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscarért versenyez az American Factory, Barack és Michelle Obama 2018-ban létrehozott produkciós cégének első filmje. Az, hogy rögtön elsőre ekkorát dobtak nem (csak) a nevüknek köszönhető. A Netflixnek készült American Factory lenyűgöző, egyszerre vicces és végtelenül szomorú film arról, hogy a fizikai munka világának, abban a formában ahogy ma ismerjük, lényegében vége.

A film rendezői, Julia Reichert és a magyar származású Steven Bognar nem egy már megtörtént sztori után mentek, nem volt kész koncepció a fejükben arról, hogy mit fognak bemutatni. Amikor elkezdtek forgatni, csak annyit tudtak, hogy 2008-ban Daytonban bezárt a General Motors gyára, és ezzel több ezer ember vált munkanélkülivé. Ennek következtében sokan az otthonukat is elvesztették, szívességből rokonok, ismerősök alagsoraiban, lakókocsikban húzták meg magukat. Óriási csapás volt ez a közösségnek, amit a filmesek valamiképpen dokumentálni akartak. Akkor még eszükbe sem jutott, hogy milyen meglepő kanyarokat vesz ez a történet később.

Néhány évvel később ugyanis egy kínai befektető, az autóüvegeket gyártó Fuyao nevű cég Fuyao Glass America néven újranyitotta a daytoni gyárat. A gyárba persze munkások kellettek, így az egykori General Motors dolgozók körében kezdtek toborozni, akik kapva kaptak az alkalmon. Mivel Julia Reichert és Steven Bognar ekkor már régóta forgattak a munkásokkal, azok megszokták a jelenlétüket, így a legnagyobb természetességgel dolgozhattak a toborzásokon, a felvételi beszélgetéseken, az új gyár megnyitóján. Meglepő módon a kínai fél is nyitott volt, így a vezetők beszélgetéseit, sőt, a kínai tulajdonos egyre sűrűsödő látogatásait is filmezhették.

Meglehetősen lassúak. Túl húsos ujjaik vannak.

Így jellemezte az amerikai munkásokat a cég egyik kínai középvezetője. A gondok ugyanis már a betanítási szakaszban elkezdődtek. Ami látunk az két merőben eltérő kultúra, munkamorál, életszemlélet összecsapása. Az amerikaiak és a kínaiak lényegében percenként elhűlnek egymástól. Az amerikaiakat megdöbbenti, hogy korábbi munkatempójukhoz képest a kínaiak sokkal több munkát, túlórát, végigdolgozott hétvégi napokat várnak tőlük, mindezt egyébként feleannyi fizetésért, mint amennyit korábban a General Motorsnál kerestek.

Az üveggyártás veszélyes üzem, az amerikai törvények szigorúak e tekintetben, a Fuyao tulajdonosai mégsem érzik úgy, hogy be kellene tartaniuk a szabályokat. Amikor a cég néhány munkása Kínába utazik, hogy elsajátítsák az ottani, hatékonyabb munkavégzést, látják, ahogy a kínaiak védőkesztyű nélkül turkálnak a pengeéles törött üvegek között. Akkor döbbennek rá, hogy ami a Daytonban, a Fuyao Glass Americánál folyik, maga a kipárnázott biztonság Kínához képest.

De az Amerikába küldött kétszáz kínai munkás sincs kevésbé meglepődve. Szerintük az amerikaiak sok pénzért dolgoznak keveset, csak napi nyolc órát, mégis folyton panaszkodnak. Velük ellentétben nem kell nélkülözniük a családjukat, a barátaikat, mégis mindig elégedetlenek. A kínaiak külön tanfolyamon tanulják, hogy kell az amerikai kollégákkal bánni, akiket szerintük gyerekkoruk óta túl sokat dicsértek, ezért túl sok önbizalmuk, túl nagy öntudatuk lett. “De ahogy a szamarat sem simogatjuk a szőrnövekedéssel ellentétes irányba, úgy dicsérjétek csak őket minél többet, ehhez vannak szokva!” – adja ki az ukázt a cég egyik kínai vezetője.

A különbségek ellenére barátságok születnek, hiszen a negatívumok mellett lassan észreveszik mindazt, amit jó a másikban. Az amerikaiak tisztelik a kínaiak munkabírását, csodálják őket azért, mert kevéssel beértik, nem panaszkodnak, teszik a dolgukat. A kínaiaknak pedig tetszik az amerikai lazaság, az életstílus, a barbecue partik és a kedélyes hétvégi lövöldözések a ranchon. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a legsúlyosabb kérdésben, ami a már politikusok figyelmét is felhívja a Fuyao Glass Americára, ne törjön ki a háború. Az amerikai munkások szakszervezetet akarnak, a kínai vezetés hallani sem akar erről. Ők előbb zárnák be a gyárat, minthogy beengedjék a munkások érdekvédelmi szervezetét a Fuyaóba.

Senkit, még a gyár tulajdonosát, az arcán mindig mosollyal közlekedő, de kérlelhetetlen Cho Tak Wongot sem ábrázolják fekete-fehéren. A kínaiak számára az élet célja a munka, a termelés, az anyagi gyarapodás. Nem értik, hogy az amerikaiak miért nem érzik ugyanezt, és miért nem hálásak a lehetőségért, amit tőlük kaptak. Az amerikaiak viszont azt nem értik, hogy miért is kéne életüket és vérüket adni egy cégért, amikor ez a cég bármikor lecserélheti, az utcára teheti őket.

Az normális, hogy a műkörmös lányom kétszer annyit keres, mint én?

– teszi fel a kérdést az egyik munkás, és ez már messzebbre vezet annál, hogy a Fuyaónál mennyit keresnek a dolgozók.

Az American Factoryben ugyanis az a legjobb, hogy a jelen konfliktusán keresztül bepillantást nyerhetünk a jövőbe is. Egy műkörmös munkáját egyelőre nem tudja elvégezni más, Cho Tak Wong és a vállalat vezetése viszont már azt tervezgetik, hogy mikor és hogyan váltják ki a robotok az emberi munkaerőt a gyárukban. És ez nem a távoli jövőben, hanem a következő pár évben történik meg. Mindegy, hogy amerikaiak, kínaiak vagy magyarok vagyunk, előbb-utóbb mindannyian átéljük majd életünk egyik legkomolyabb változását, a munka világának teljes átalakulását. Kérdés, hogy fel tudunk-e, fel lehet-e rá készülni valahogy. 

(Borítókép: IMDB)