Godard azt mondta, hogy egy filmhez egy lány kell és egy pisztoly. Úgy érzem, hogy én vagyok a lány. Most már szeretnék egy pisztolyt is.

Ezt a két mondatot Greta Gerwig mondta még 2012-ben, pár évvel azelőtt, hogy elkészítette volna a Lady Birdöt, a Kisasszonyokat, többszörösen Oscar-jelölt filmeket. Már kezében van a pisztoly, és lődözget is vele bátran, és közben az egyik legérdekesebb amerikai rendező lett belőle. Pedig majdnem beszippantotta az Így jártam anyátokkal-univerzum.

„Ki az a Greta Gerwig, és miért érdekeljen minket?” – ezzel a címmel jelent meg 2008-ban egy poszt a New York Times oldalán. A válasz az volt, hogy azért érdekeljen minket, mert például szerepel egy kis költségvetésű horrorfilmben, amit az amerikai független filmes szcéna termelt ki magából. Más idők voltak ezek.

Annyira más idők voltak, hogy még egy külön név is volt rá: a kétezres évek közepén megszületett az amerikai filmgyártásban a „mumblecore”, azaz a „motyogós” filmek divatja, amik zéró pénzből, de maximális elhivatottságból készültek, általában huszonéves amatőr színészek főszereplésével, huszonéves amatőr stábok kezei közül kerültek ki, és huszonévesek mindennapjairól szóltak. Forgatókönyv nélkül, nagyrészt improvizált dialógusokkal.

Ezek a filmek nem feltétlenül voltak jók, sőt, általában nézhetőek is alig, de átsugárzott belőlük egy olyan nyers erő és tehetség, ami szándékosan más volt, mint azok a filmek, amiket a nagyközönség függetlennek tartott, mint például A család kicsi kincse vagy A régi környék. A mumblecore filmek ma már legalább annyira tűnnek poshadt időkapszulának, mintha a magyar Big Brother első évadát néznénk újra, de leírják a korukat, és nem mellesleg olyan, elismert filmesek indultak ebből a körből, mint a Duplass testvérek, Joe Swanberg, Andrew Bujalski, vagy maga Greta Gerwig, akit az amerikai sajtó évekig a mumblecore múzsájának tartott. És tényleg egy szűk, összeszokott kör volt ez, ahogy Gerwig egy későbbi interjúban elmondta, egy ilyen film forgatásán ha valaki nem szerepelt a kamera előtt, akkor neki kellett tartania. Gerwig életében eljött az a pont, hogy annyit tartotta átvitt értelemben a kamerát, hogy hivatalosan rendező is lett: a 2008-as Nights and Weekends című, nagyrészt kétszereplős párkapcsolati drámát már ő társrendezte Swanberg mellett.

Gerwig nem kifejezett művészcsaládból jött, az édesanyja nőgyógyászati nővérként dolgozott, az apja pedig kisvállalkozásoknak intézett hitelt. Greta kiskorában balettozni tanult, de a térdei nem bírták. A táncról áttért a vívásra. A középiskolában már elkezdett darabokat írni, és azokban játszani. A Barnard College-ba járt, New Yorkba, ahol angolból és filozófiából szerzett diplomát. Egyetemista korában kikölcsönözte a Szép munka című 1999-es francia filmet egy helyi tékából, és megdöbbent, amikor Claire Denis nevét látta stáblistán, és rájött, hogy nők is lehetnek rendezők. Úgyhogy az lett.

De közben színész is lett. És szereti hangsúlyozni, hogy nem véletlenül:

Nem a semmiért jártam a Gossip Girl meghallgatásaira. Színésznő akartam lenni.

A mumblecore kereteiből nagyjából a kétezres évek végére szinte teljesen kitört, egy remek horrorfilm (Az ördög háza) után a nagyobb ismertséget a 2010-es Greenberg hozta meg, ami két dolog miatt is érdekes: Gerwig ezzel került eggyel nagyobb ligába, és itt ismerte meg későbbi párját, és gyereke apját, Noah Baumbach rendezőt (Házassági történet, Frances Ha). Amikor már együtt voltak, Baumbach úgy írta le Gerwiget, mint akinek a régi hollywoodi stúdiórendszer színésznőihez mérhető képességei vannak. „Mint Carole Lombard vagy Katharine Hepburn, akik valami totális drámában is szerepelhettek, aztán lehettek nagyon viccesek is, énekeltek, táncoltak” – nyilatkozta a rendező, aki szerint az első kreatív együttműködésüket, a 2012-es Frances Ha című filmet azért találták ki, hogy a színésznő sokoldalúságát megmutassák.

De addig még Gerwig különböző szerepeket vállalt: 2011-ben ő játszotta Mila Kunis barátnőjét a Csak szexre kellesz című romantikus komédiában. 2012-re Woody Allen is felfedezte magának, aki beválogatta a Rómának szeretettel című filmjébe. Amikor megint felmerültek a pedofilvádak Woody Allen ellen, Gerwig volt azon kevesek egyike, aki nyilvánosság előtt kijelentette, nem hajlandó többet dolgozni a rendezővel. Az Allen-filmmel egy időben jött ki az első komolyabb főszerepe a Lola Versus című drámában, és nem sokkal később a Frances Ha. Az utóbbi forgatásán Gerwig és Baumbach járni kezdtek. Már a forgatókönyvírás alatt is megpróbálták, de akkor nem jártak sikerrel, Gerwig talált magának más párt. Akivel a Frances Ha forgatásán szakított, és azóta a rendezővel van.

Színészként Gerwiget elég könnyű lenne beskatulyázni, bár a skatulya ellen ő lenne az első, aki tiltakozik. Legtöbbször neurotikus, túlmozgásos, hatalmas szívű, kicsit dilinyós, de fontos pillanatokban megbízható karaktert játszik, és ezeknek a tulajdonságoknak a kicsúcsosodása volt a Frances Ha címszerepe. Frances egy New Yorkban élő táncos, aki próbálja gatyába rázni az életét, és feldolgozni azt, hogy a legjobb barátnője kezd eltávolodni tőle. Ez a mondat borzasztóan hangzik, hát ha még hozzáteszem, hogy a film fekete-fehérben forgott. De a Frances Ha egy csodálatos, szórakoztató és megható film egy nőről, aki krízisben van, és foggal-körömmel próbál ellenállni ennek. Gerwig nagyon jó a főszerepben, főleg azért, amit egykori egyetemi drámaoktatója is mondott róla: „Akkor is néznéd a színpadon, ha nem mondja a szövegét, mert az az érzésed, hogy valami történik a fejében, és alig várod, hogy kiszabaduljon.” Baumbach filmje egy darab Aranyglóbusz-jelölést kapott: Greta Gerwig a legjobb színésznő kategóriájában. Rendezőknek, színészeknek, de igazából bárkinek érdemes elolvasni azt a cikket, amiben Gerwig elmeséli, milyen volt egy félperces jelenetet 42 alkalommal felvenni a film kedvéért, a színésznő ugyanis minden egyes felvételt olyan érzékletesen leír, mintha a vágószobában lennénk.

Onnantól kezdve ilyen vagy olyan formában, de több Baumbach-filmben is feltűnt: A 40 az új 20-ban (eredeti cím: While We Were Young) Amanda Seyfried szájába adnak egy anekdotát, amit bevallottan ő mesélt el egyszer a rendezőnek. A vele közösen írt Amerikai álomlányban (eredeti cím: Mistress America) főszereplőként egy 18 éves lányt vesz a szárnya alá, pedig lehet, hogy fordítva kellett volna. A Baumbach válásáról készült Házassági történetben pedig feltűnik egy karakter, akivel a főszereplő félrelép, miközben még papíron együtt van a feleségével. (A való életben Baumbach felesége Jennifer Jason Leigh színésznő volt.)

Ostobaság lenne azonban csak a párjával leírni Gerwiget, főleg azért, mert bőven a maga útját járta: 2014-ben felkérték, hogy legyen főszereplője és társ-forgatókönyvírója az Így jártam apátokkal című sorozatnak, ami az új évezred egyik legsikeresebb sitcomjának lett volna a női változata. Lett volna, mert a CBS tévéstúdió nem kért belőle, az elkészült pilotepizódot pedig nem láthatta senki, pár tévés főmufti kivételével. Érdekes elképzelni, hogy létezik egy olyan alternatív univerzum, ahol Gerwig degeszre keresi magát egy sorozattal, de nem volt ideje megrendezni két, többszörös Oscar-díjra jelölt filmet.

Amiből az első a 2015-ös Lady Bird volt, ami rengeteg elemet átvett Gerwig életéből: a kétezres évek elején játszódott, egy öntörvényű, keresztény iskolába járó, kaliforniai tiniről szólt, aki az unalmas mindennapjaiból úgy szabadul, hogy New Yorkba költözik. A forgatókönyvet egyedül írta, de felháborodott, amikor önéletrajzinak titulálták a kritikusok, mondván, hogy miből gondolják, hogy ennyire ismerik az ő önéletrajzát. A Lady Bird segítségével Gerwig lett az ötödik női rendező az Oscar történetében, akinek a filmjét a legjobb film kategóriájában jelölték. Emiatt azt gondolhatnánk, hogy egy súlyos, komoly dráma egy lány felnőtté válásáról. Pedig a Lady Bird egy szórakoztató, szinte pehelysúlyúnak tűnő, nosztalgikus, és nagyon éles szemű, keserédes komédia. Cselekménye van is, meg nincs is, a sztori apró epizódokból áll össze, amik csak akkor tesznek ki egy egészt, ha a film végéhez elértünk, és kirajzolódik egy teljes karakter.

Gerwignek sokat kellett kalapoznia a finanszírozásért, és legtöbbször férfiakkal találkozott, de szerinte nem is ez volt az érdekes, hanem hogy a legtöbb producer csak akkor értette meg, hogy mit szeretne mondani a filmmel, és hogy miről is szól, ha annak a férfinak volt lánya, vagy lánytestvérekkel nőtt fel. Ha egyik sem volt, akkor nem értették meg. „Az emberek nem értik, hogy ezek nők is egy történetet érnek, amit el lehet mesélni” – mondta.

A Kisasszonyok forgatókönyvén még a Lady Bird előtt kezdett el dolgozni, de az utóbbi sikere után úgy érezte, hogy besétálhat a Sony irodájába, és azt mondhatja Amy Pascal producernek, hogy ő az egyetlen, aki ezt a filmet meg tudja csinálni. Mert ezt tette. A végeredmény tényleg egy pompás feldolgozás lett, a kritikánkat itt lehet elolvasni róla, de egy nagyon pici felhő beárnyékolta Gerwig örömét, ugyanis nem jelölték a legjobb rendező Oscar-díjára, annak ellenére, hogy a legjobb film díjára igen. Konkrétan Gerwig volt az oka annak, hogy két színésznő is odaszúrt a férfiaknak egy hivatalos rendezvényen: 2018-ban Natalie Portman a legjobb rendezőnek járó Aranyglóbusz-átadása előtt úgy jelentette be a jelöltek listáját, hogy „itt vannak a csak férfi jelöltek”. 2020-ban, amikor az Oscar-jelöléseket bejelentették, és felsorolták a neveket, a műsorvezető, Issa Rae annyival zárta le a dolgot, hogy „gratulálunk ezeknek a férfiaknak”. Mindkét esetben Gerwig neve hiányzott onnan a legfájóbban.

De nem hiszem, hogy Gerwig igazán bánkódna ezen: 24 órával az után, hogy befejezte a Kisasszonyok vágását, megindultak a fájásai, és miután a film forgatása alatt titokban tartotta a terhességét, az utómunka befejeztével, 2019 márciusában megszületett fia, Harold. És még bőven azon dolgozik, hogy példát mutasson bármilyen korú nőknek arról, hogy mire képesek a világban, ugyanis Noah Baumbach-hal karöltve éppen a Barbie-filmen dolgoznak, amit Gerwig fog majd rendezni.

(A cikk egy korábbi változatában az szerepelt, hogy Greta Gerwiget nem jelölték a legjobb rendező Oscarjára, ami nem igaz, hiszen a Lady Bird rendezéséért kapott jelölést 2017-ben. Az Aranyglóbuszért nem jelölték.)

 Borítókép: Greta Gerwig Fotó: Kevin Winter/Getty Images