A Nevek dala az a típusú film, aminek Üzenete, Tanulsága és Mondanivalója is van, sőt, Nagyon Fontos Téma köré írták, és nem az a célja, hogy kasszát robbantson, hanem hogy legyen. A producere, a magyar származású Robert Lantos 22 millió dollárt szedett össze rá, eddig egymillió dollárt termelt vissza, és nem úgy néz ki, hogy a következő hetekben megtáltosodna. Lantos nem ma kezdte a pályát, negyven filmmel a háta mögött jelentette ki, hogy ez volt pályája legnehezebb forgatása, és ha teheti, még vagy 28 milliót simán elköltött volna rá. Ehhez képest az emberben a film után az motoszkál, de erőteljesen, hogy attól, hogy az embernek megtetszik egy kétségkívül erős, megható, zsigeri jelenet, nem feltétlenül kell még 100 percet melléforgatni.

A Nevek dalában ugyanis van egy olyan, kb. 13 perces jelenetsor, amit ha úgy ahogy van, kivesznek a filmből, és hozzácsapják a film végi, katartikusnak szánt képsorokat, kisfilmfesztiválokon arattak volna vele, ráadásul nem 22 millió dollárba került volna, csak egybe. Minden más, ami a filmben van, felesleges és egy idő után unalmas sallang, ráadásul pontosan lehet tudni, mi lesz a vége, mert a plakát elárulja – még az is, amin nem Clive Owen arca szerepel, mert ki van írva a neve. Hollywood az a ritka hely, ahol a rangkórság és a kivagyiság kéz a kézben jár a marketinggel, szóval az elképzelhetetlen, hogy a plakátról lemaradjon az egyik olyan név, amivel el lehet adni a filmet (és persze a színész ügynöke is ragaszkodik a kuncsaftja kiemelt expozíciójához). Sajnos ez azt is jelenti egyben, hogy a filmen picit is izgulni akaró, a végkifejletet találgató néző ne üljön be a moziba.

A sztori annyi, hogy egy lengyel család Londonban hagyja hegedűvirtuóz csodagyerekét, Dovidlt, még mielőtt a nácik lerohannák Lengyelországot. A fiú egy impresszárió családjában nő fel, ahol van egy hasonló korú, de kevésbé tehetséges gyerek, Martin. A két gyerek barátságát flashbackekből ismerjük, de kábé a kifestőkönyvek szintjén, minden lényegi pont érintve vagyon, mintha egy bevásárlólistán haladnánk, csak éppen az érzelmi töltet maradt ki belőle. A cselekmény nagy része a film jelenében, 1986-ban játszódik, amikor is a Tim Roth alakította Martin tán zongorista, de lehet nem is, az biztos, hogy vidéki tehetségkutatókra jár zsűrizni, és ennek megfelelően fájdalmas arckifejezéssel hozza a szerepet (ki a tököm akarna Newscastle-be vonatozni, béna kölyköket hallgatni). Martinnak van egy felesége, akit Catherine McCormack alakít, és akit Helennek hívnak, de ennél többet róla sem tudunk meg, mert a film kizárólag arról szól, hogy Martin 35 éve keresi Dovidlt, hogy végre alaposan pofán verhesse.

1951-ben ugyanis Dovidl, pont aznap, amikor élete első nagyszabású koncertjét adta volna Londonban, eltűnik, de nagyon. Martin apjának egészsége rámegy a dologra, Martin meg ettől rém dühös lesz még 1951-ben, és egészen 1986-ig az is marad. A nyomozás, ha lehet annak nevezni, annyiból áll, hogy Martin a 35 évvel korábban elszórt morzsákat felszedegetve, a logika és józan ész csapdáit figyelmen kívül hagyva megtalálja rég nem látott barátját, aki pont olyan szomorú szemekkel néz, mint Martin, csak kapott egy rettenetes álszakállt, amit nem lehet nem nézni. A film végét és az okot, amiért Dovidl lelépett, nem lövöm le, legalább két tényleg jó jelenet maradjon már azoknak, akik megnézik.

Lantos a forgatás java részét itt, Budapesten rendezte le, a díszletekkel, a látvánnyal nincs is nagy gond, én elhittem a Dunát Temzének, és az 1951-es London zsidónegyede is élethű volt, bár amikor a Déli (?) pályaudvar peronjához kiírták, hogy Newcastle, hangosan felröhögtem. A zene viszont csodás, Howard Shore szerzeménye. A színészekkel a szomorú nézést gyakoroltathatták valami táborban, és aki mosolyogni akart, annak korabeli izraeli komédiákat mutattak, hogy egy életre elmenjen a kedve tőle, ennek megfelelően nagyon komor filmről van szó, vidám jelenet, illetve olyan, amiben a szereplők jól érezték magukat, szerintem egy van benne. Kár azért a rövidfilmért, ami benne volt ebben a nagy halom unalomban.