Amikor elkezdem írni ezt a cikket, akkor már lehet tudni: Harvey Weinsteint, a hollywoodi producert, akinek a neve egyet jelentette a hatalmi visszaéléssel és szexuális zaklatással az utóbbi években, bűnösnek találták erőszakos szexuális bűncselekmény és nemi erőszak miatt. Amikor a The Assistant című film készült, akkor még a per sem volt sehol, nemhogy az ítélet, de Kitty Green rendezőnek sikerült megtalálni a lehető legjobb módszert, hogy bemutassa, milyen lehetett Weinstein közvetlen közelében lenni.

Nem a konkrét molesztálásokat, nemi erőszakokat, nyilvánosan tudható eseteket dolgozta fel, hanem egy képzeletbeli asszisztens egy napját egy olyan képzeletbeli cégnél, ahol a producermogulra kísértetiesen hasonlító ember a főnök. Egy szörnyeteg, akinek minden kívánságát lesni, kell, akinél folyamatosan, megalázóan bocsánatot kell kérni, és aki mindig az illegalitás határán táncol, de a szörnyű tetteinek nincsen szemtanúja. Esetleg fültanú, a szomszédos falon keresztül, de ki tudja, hogy mi lehetett az a puffanás az előbb.

Green filmjének az a zseniális ötlete, hogy a producer figuráját egy rövidke pillanaton kívül nem látjuk. A The Assistant figyelme végig az asszisztensen van, akit Julia Garner (az Ozark-sorozat) alakít úgy, ahogy egy állását féltő fiatal nőnek kell. Még sötét van New Yorkban, amikor taxiba ül és bemegy a munkahelyére. Ő az első. Az egész hétvégét végigdolgozta. A közvetlen munkatársai, a producer titkárai levegőnek nézik, kivéve akkor, amikor pulykás szendvicset kapnak csirkés helyett. Vagy amikor a főnöknek kell bocsánatkérő leveleket fogalmazni. Néha fontosnak tűnő öltönyös urak sétálnak végig a folyosókon, néha a főnök őrjöngő feleségével kell beszélni telefonon, néha hollywoodi sztárok szállnak be és ki a liftből. Az egész leginkább egy orvosi rendelőre hasonlít, ahol Jane-nek a kellemetlen dolgokkal kell törődnie. A ranglétra legalján van, ő az, aki az eredetileg potencianövelővel teli, üres injekcióstűket kihalássza a főnök szemeteséből, vagy aki reggel fertőtlenítővel lefújja és lesikálja a szereposztó díványt. Még a kabátját sem rakhatja a fogasra, egy fiókba kell betuszkolnia.

Jane el van különítve, több szempontból is. Vizuálisan a film tele van olyan jelenetekkel, amikor csak őt látjuk, ő van a képben, az ő szemszögéből éljük meg a történéseket. A másik szobában történő beszélgetéseket nem hallja, mi viszont nem halljuk rendesen, hogy ő miket beszél a telefonon. Amikor a főnöke leszúrja, csak akkor tudjuk értelmezni a szavakat, ha jó hangosra tekerték a hangerőt, és a moziban senki pisszenni sem mer. A “fuck”-okat és a méregtől csöpögő hangszínt halljuk, csak a konkrétumokat nem. Amikor viszont Jane-nek bocsánatot kell kérnie, akkor azt Green megmutatja, hosszan kitartva a begépelt, megszégyenült mondatokat a monitorján.

A film legjobb jelenetében megérthetjük, hogy miért kell Jane-nek burokban lennie: a cég HR-ese kedélyesen, barátságosan fogadja az irodában, amikor a nő be akarja panaszolni a főnökét, de amikor nehéz a részleteket elmagyarázni, és kevés a konkrétum, akkor a férfi azonnal átvált a mansplaining szobrává. Ennyi a hivatalos panasz? Hogy talán történt valami? Nem érzed magad jól itt? Nem érzed, micsoda kitüntetés ennél a cégnél dolgozni?

A The Assistant tökéletesen megteremti azt az aurát, amit egy opresszív, lélektelen munkahely teremt, amit mindenki lenyel a nap 8-16 órájában, mert ez a munkaerőpiac, meg kell élni valamiből. Az aurát pedig néha szó szerint kell érteni, a film egyetlen nagyobb hibája, hogy sokszor inkább egy nagyon részletesen kidolgozott hangjátékra hasonlít, amiben nem egyértelmű, hogy a zörejek, elkapott félmondatok, hanglejtések pontosan mire utalnak, hogy mi nem tudjuk azokat jól értelmezni, vagy a főszereplő sem. De a The Assistant nem igazán törődik ezekkel a kérdésekkel, inkább kíméletlenül, kendőzetlenül bemutat egy napot a gépezet egyetlen fogaskerekének életéből. Nem ő erőszakolt, nem ő molesztált, nem ő használta ki a fiatal pincérnőket és színésznőket. De ott volt a fal túloldalán, és feltakarított az után, aki azt tette.

A The Assistant európai premierje a berlini filmfesztiválon volt, magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.