Mindig elcsépelt kifejezés azt mondani bármire, hogy visszatért a gyökerekhez, de Matteo Garrone rendező most tényleg egészen odáig, sőt, még azon is túl vitte a Pinokkió új, élőszereplős változatát. Ami egyszerűen azt jelenti, hogy visszament az eredeti szöveghez, és nem a Disney 1940-es változata, hanem Carlo Collodi olasz író történeteiből gyúrta az alapanyagot. És Collodi nem válogatott az eszközökkel, amikor még a frissen főtt tésztát is bele akarta fagyasztani a szegény 19. századi gyerekekbe. A Gomorra és a Dogman rendezője pedig ezt szeretné megismételni.

Ha nem is olyan korszakosan, de azért sikerül neki. Az idei változatban (a tervek szerint még készül egy stop-motion animáció Guillermo Del Torótól, illetve a Disney is bejelentett egy szokásos, élőszereplős remake-et) Garrone leginkább a korábbi, Szörnyek és szerelmek című filmjének fantasztikus, de azért mocskos-saras, földhözragadt világát veszi megint elő, ahol a csodálatos dolgok megférnek a gusztustalan, rémisztő és horrorisztikus mellett. Az ő változatában Gepetto mester egy ruppótlan, szerencsétlen, picit bolond ember, aki a film elején éppen egy nagy kerék sajtból próbálja kifaragni az utolsó darabot, majd mindenféle trükkel próbál meleg ételt kunyerálni. Benigni szerencsére nem a pojáca bohóc figuráját hozza, mint a saját Pinokkió-filmjében, hanem egy sokkal valóságosabb, emberibb karaktert. Simán meg lehet érteni, hogy Garrone rá akarta bízni a Dogman szerencsétlen, lassan összeroppanó főszerepét.

Benigni a film legnagyobb neve, de nem a legnagyobb mutatványa, azt ugyanis a maszkosok, díszletesek, sminkesek és animátorok hajtották végre, először is Pinokkió miatt: a fából faragott fiú, aki tökéletesen hihető, mozgásban, textúrában, sőt, még nyikorgásban is pontosan olyan, ahogy elképzelnénk egy ilyen teremtményt. A smink és a bitek alatt egy létező gyerek, Federico Ielapi lapul, aki még ennyi réteg alatt is tökéletesen hozza a szülőnek nem engedelmeskedő, kicsit egy téri suhancra emlékeztető mentalitást, aki a jóistennek sem akar tanulni a saját hibáiból.

Garrone, és forgatókönyvírója, Massimo Ceccherini ugyan nem száz százalékban ültették át az eredeti sztorit, de nem kímélnek senkit a furcsább, gusztustalanabb, vagy éppen horrorisztikus részektől. Pinokkió nem a semmiből jön, hanem egy szívveréssel rendelkező farönkből. Amikor a fafiú elkészül, annyira lusta lesz, hogy a nagy semmittevésben elalszik a tűznél, a lábai pedig csonkig égnek. Ha egyszer bemutatják ezt a filmet Magyarországon, és a gyerek elkezd ennél a résznél kiborulni, akkor esélyes, hogy érdemes is rögtön kivinni, mert csak cifrább dolgok lesznek. Legalábbis harmincas felnőttként elég cifra azt látni, hogy Pinokkiót banditák felakasztják, és egész éjjel várnak a haramiák, hogy kilehelje a lelkét. Fából van, nem megy neki. De azért szamárrá később át tud változni egy szörnyű, legkeményebb testhorrorokra emlékeztető jelenetben. És akkor még ott van egy életnagyságú csiganő, aki hatalmas csík taknyot hagy maga után, amiben elcsúsznak azok, akik hozzák a beteg Pinokkió koporsóját. Nem mondom, hogy nem nevettem!

Garrone Pinokkiója valahogy mégis képes ezt fogyasztható, családi szórakozásként tálalni, a zene és a fényképezés is olyan, mintha megelevenedett képeskönyveket néznénk, és ahol teljesen normálisnak tűnnek azok a dolgok, amiktől amúgy hátrahőkölnénk. Lehet, hogy csak a folyamatos, napfényes furulyaszó segít mindig, vagy a láthatóan a legapróbb részletekig kidolgozott maszkok és ruhák. Még ha nem is annyira formabontó, ez Oscar-szintű munka.

Még ha maga a forgatókönyv nem is. A két óránál is hosszabb történet gördülékenyen halad, de olyan töménységben, hogy beállhat a csömör a felénél, ahogy Pinokkió egyik helyzetből a másikba sétál, igent mond valami hülyeségre, aztán megissza annak a levét. Nézni ezeket nem olyan transzformatív jelenség, mint átélni, és mire a végén a főhősből egy igazi kisfiú lesz, már nem a megváltásának örültem, hanem annak, hogy végre, végre, végre megtanult minden leckét, és mehetek ki a moziból.

Ami az én felnőtt perspektívám, egy olyan sztoriról, amit azért már mindenféle más változatban hallottam az életem során. El nem tudom képzelni, hogy milyen lehet ezt a sztorit friss szemmel átélni, meglepődni minden fordulaton, és meghökkenni akkor, amikor a fagyerekből igazi lesz. Mielőtt láttam volna, nem voltam benne biztos, hogy a világnak szüksége volt egy újabb Pinokkióra, de amikor végignéztem, ahogy megnő az orra, és nem egy varázsütéstől lesz kisebb, hanem attól, hogy egy csapat madár visszafaragja az eredeti méretére, akkor kezdtem sejteni, hogy miért lehet rá szükség. Nem szabad hagyni azt, hogy a Disney 80 évvel ezelőtti verziója legyen az egyetlen értékelhető, népszerű variációja ennek az eredetileg olasz történetnek, nem szabad kilúgozni, leegyszerűsíteni, előre megrágni azoknak a gyerekeknek, akikről eredetileg szól. Érteni fogják ők, még ha meg is ijednek tőle, de úgy sejtem, hogy Collodi is ezt akarta a 19. században.

A Pinokkiót a berlini filmfesztiválon vetítették az olasz premierje után, magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.