Akár tekinthetnénk valami nagyon kicsavart metaforának is a címet, de valójában nem az, hanem nagyon leegyszerűsítve a Talpig fegyverben (Guns Akimbo) egyik alapállítása. A film főszereplője, Daniel Radcliffe, aki tudatosan és egyre határozottabb lépésekkel próbálja meg levetkőzni a 10 éven át alakított Harry Potter-szerepet, és talán ezzel a filmmel merészkedett legmesszebb a varázslómessiás karakterétől.

Radcliffe egy búslakodó, meglehetősen bezárkózott programozót (Miles) alakít, akinek a munkája mellett három hobbija van: vagy videojátékokkal üti el az idejét, vagy a volt barátnőjét stalkolja Instagramon, vagy a trollokat eteti különböző kommentszekciókban. Nem nehéz kitalálni, hogy utóbbira fázik rá, amikor pár sör után úgy gondolja, hogy virtuális karatecsapást mér a trollokra egy Skizm nevű oldalon, amely egymás öldökléséből csinál online követhető valóságshow-t.

A Skizm-főnök válasza Miles arcoskodására nem más, mint hogy egy gyors hekkelés után rátöri az ajtót, mindkét kezébe egy-egy pisztolyt szögel, majd bedobja Milest a Skizm mély vizébe a veretlen bajnok Nix (Samara Weaving) ellen – a játék pedig egyszerű, vagy megölöd az ellenfeled, vagy meghalsz.

Innen indul be majdnem másfél óra őrület, amiben tényleg csak levegőt venni állunk meg néha. A korábban vizuális effekteken dolgozó rendező, Jason Lei Howden a kamerakezeléssel és vágással is rásegít arra, hogy valamit átérezzünk Miles émelyítő élet-halál harcából – állandóan, minden létező tengely körül pörög a kamera, a vágások hol a zene ritmusát követve ugrálnak, hol pedig szuperlassításokkal, vagy épp gyorsításokkal pörgetik fel az akciójeleneteket. Olyannyira, hogy már túl is pörög minden – ami egy hullámvasút izgalmának indul kezdetben, az szédítő, inkább a rosszullét határára taszító pörgettyűvé válik azzal, hogy a létező összes effektet és kameramozgást túlhasználják. Mindez az erőszak fetisizálásával együtt pláne túl sok lehet egyeseknek.

Érthető persze, hogy így forog a világ az emberrel, ha nyüzüge, kommenthuszár programozóból egy pillanat alatt kell gyilkológéppé válnia – Miles pedig a Radcliffe által meglehetősen jól hozott gúnyos humorral birkózik meg a dologgal, mint egy nerd Deadpool.

Annyira persze nem ülnek a poénok, ami sajnos némi csalódás. Főleg, hogy amikor a film elején a belső monológ még azt taglalja, hogy az életben annyira hangosak a pisztolyok, hogy Rambo valójában nem az igazságot, hanem egy jó fül-orr-gégész elérhetőségét hajszolta volna az első film ötödik percétől, az még eredeti is volt, innen viszont stabil középszerre áll be a film humormérője. Radcliffe azért jól el tudja adni az Ollókezű Edward mintájára Pisztolykezű Miles bénázásait – de hát igaza is van, pisztolyokkal a kezeden nehéz telefonálni, öltözni, vagy épp pisilni.

A film ott hasal el leginkább, hogy nem tud igazán mit kezdeni az alaphelyzetre felhúzni kívánt társadalomkritikával, ráadásul a főhősünk, Miles sem fut be valami óriási karakterívet azon túl, hogy a film végére átadja magát állatias, gyilkoló ösztöneinek.

Ettől persze túl sokat gondolkodni nem kell a filmen, bár amiatt, hogy nem túlzottan köti le az elmét, a hibák nagyon meglátszanak, és az is hamar feltűnik, hogy nem valami nagy dobás a sztorija. Sőt, ha valaki nem épp mosogatás közben nézi a filmet (moziban meg ugye nehéz mosogatni), akkor már a harmadánál tűpontosan összerakható az egész történetív, annak minden (nem túl elmés) csavarjával együtt.