Kilencven éves korában elhunyt Max von Sydow, svéd születésű, de francia állampolgárságú színészlegenda. Szerepei széles skálán mozogtak, Ingmar Bergman Hetedik pecsétjétől a Flash Gordon című giccses sci-fi-ig rengeteg mindent elvállalt.

Karrierje 65 évet ölelt fel, a művészfilmektől a blockbusterekig mindenféle filmben szerepelt, de láthattuk tévésorozatokban, és szinkronizált videojátékokat is. Az elmúlt pár évben ő volt a Háromszemű Holló a Trónok harcában, Lor San Tekka az Csillagok háborúja-trilógia első filmjében, és nem hagyta ki a Simpson családot sem, egy karakter erejéig beszállt a rekorddöntögető sorozatba.

Az a problémám, hogy a szereplőválogatók és a producerek gyakran kérnek fel olyan szerepekre, amiket már eljátszottam, és ez unalmas. El se tudom képzelni, mennyi papot és szentet és pápát játszottam, meg zsidó menekülteket és náci tiszteket stb. És most az én koromban, ugyan milyen szerepek vannak a forgatókönyvekben? Nagypapa-szerepek. Öreg szerepek. Akiket játszok, azok meghalnak, többnyire

– nyilatkozta 2012-ben a The Times-nak, és bár ez a megállapítás kissé keserűnek tűnhet, azt is elárulja, hogy Max von Sydow élete végéig elsősorban remek színész akart lenni, és bőven nyolcvan fölött is szakmai kihívásokra vágyott.

Max von Sydow több mint száz filmben és tévésorozatban játszott, igazi filmes ikonnak számított – ha szerepelt a stáblistán a neve, az már önmagában rangot adott egy produkciónak. Azok közé tartozott, akik öregkorukban is benne maradnak a köztudatban, ismertsége egyáltalán nem csökkent, mivel törekedett arra, hogy játsszon azokban a filmekben, amelyekből az új nemzedékek megismerhetik.

Egy svéd arisztokrata

Carl Adolf von Sydow néven született a svédországi Lundban 1929-ben, porosz eredetű svéd evangélikus arisztokrata családban. Apja, Carl Wilhelm folklórkutató és egyetemi professzor volt, bárói családból származó anyja tanárnő. A család a nemesi származásra utaló von szócska ellenére inkább középosztálybeli értelmiségi életet élt, de Max von Sydow-ban volt valami természetes előkelőség, ami miatt szívesen osztottak rá arisztokrata szerepeket. A Carl Adolf névtől viszont megvált – a második világháború után az Adolf nem csengett igazán jól.

Nagyon hálás vagyok a nevelésnek, amit Svédországban kaptam, mivel ahhoz, hogy megtanulj játszani, dolgozni, dolgozni, dolgozni kell. Rengeteget köszönhetek azoknak az éveknek

– mondta később protestáns neveltetéséről, amit otthon és a lundi székesegyházi iskolában kapott. A hitet azonban később szintén elhagyta, és agnosztikusnak vallotta magát. A svéd nyelvhez viszont annak ellenére mélyen kötődött, hogy nemzetközi karriert természetesen angolul futott be. 

Sosem tanultam meg teljesen folyékonyan beszélni más nyelveken. Ez azt jelenti, hogy a svéd nyelv a legjobb színészi eszközöm. Kétségbeesetten próbáltam megszerezni az angolt és a franciát, de soha nem voltam igazán elégedett az eredménnyel. Egyszerűen úgy érzem, nem vagyok velük teljesen szabad

– mondta önkritikusan. Ha a svéd nyelvet nem is felejtette el, a svéd állampolgárságról 2002-ben lemondott, hogy megszerezze a franciát, mivel Franciaország vált a második hazájává.

A magát szégyenlős fiúként jellemző Carl Adolf kapcsolata a színészettel a székesegyházi iskolában indult, ahol színjátszókört alapított a barátaival, miután 14 évesen látta Shakespeare Szentivánéji álom című darabját. Ez olyan nagy hatással volt rá, hogy elhatározta, színész lesz, bár szüleit a színház nem különösebben érdekelte. A katonaság után a stockholmi Királyi Színiakadémiáján tanult 1948 és 1951 között, és 1949-ben megkapta élete első filmszerepét Alf Sjöberg Csak egy anya című filmjében. Első színpadi szerepe Orániai Vilmos herceg volt Goethe Egmontjában, és saját visszaemlékezése szerint "valósággal katasztrofális" volt, mert szidalmaznia kellett egy idősebb színészt, akire akkoriban mestereként nézett fel. Bármilyen borzasztóan is érezte magát, a kritikusok ígéretes kezdőnek tartották. Von Sydow hamarosan klasszikus színpadi színésszé vált, aki fiatalon rengeteget játszott különféle svéd színházakban, és lenyűgöző mesterségbeli tudását az ekkor megszerzett színpadi rutinnak köszönhette. 

Nagy szerepek, kis szerepek, klasszikus, modern, komédia, tragédia, minden. Mindig valami új, ami nagyszerű iskola volt egy fiatal színésznek. Mondhatom, el voltam kényeztetve

– emlékezett vissza.

Azt viszont tudta, hogy a maradandó hatást és a széles közönséget nem a színpadon, hanem a filmvásznon kell keresni:

Ami megmarad, azok valószínűleg a filmek, sajnos; a színi előadásokra járó emberek olyan dolgokra emlékeznek, amelyeknek nincs látható formája, csak a közönség emlékezetében léteznek. 

A halállal sakkozó lovag

Max von Sydow karrierje igazán 1955-ben vett lendületet, amikor találkozott a korszak egyik leghíresebb rendezőjével, a szintén svéd Ingmar Bergmannal. Ez az együttműködés a malmöi városi színházban kezdődött, de a nagyvilág számára természetesen a közös filmek tették Von Sydow-t igazán ismertté. Első emlékezetes szerepe a halállal sakkozó Antonius Block lovag volt az 1957-es Hetedik pecsét-ben. Felejthetetlen alakítás volt, amely tökéletesen illett Von Sydow egyéniségéhez, és mind a rendezőt, mind a színészt egy csapásra világhírűvé tette.

Aligha tudtuk, hogy ez milyen fontos film lesz. Tudtuk, hogy valamennyire fontos, mert egész más volt, mint bármi, ami akkoriban készült. De sejtelmünk se volt, hogy külföldön ennyire széles közönségre talál. Még ma is sokaktól hallom, hogy ez volt az első külföldi film, amit valaha láttak

– mesélte.

A Hetedik pecsétet még tíz Bergman-film követte: A nap vége (1957), Az élet küszöbén (1958), Arc (1958), Szűzforrás (1960), Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963), Farkasok órája (1968), Szégyen (1968), Szenvedély (1969) és Érintés (1971). Von Sydow mindig nagy elismeréssel beszélt Bergmanról, aki rávette a színészeit olyan szerepek eljátszására, amikre sosem gondolták volna alkalmasnak magukat. Nem mindegyik esetben volt Sydow a főszereplő, de azért elég gyakran, a tizenegy filmből hatszor. 

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy [Bergman] milyen hatással volt rám, de bizonyára hatalmas lehetett. Főként akkor dolgoztunk együtt, amikor mindketten fiatalabbak voltunk. Szabadok voltunk – ő még nem volt világhírű, én pedig csak egy átlagos színpadi színész voltam pár filmszereppel a hátam mögött. Keményen melóztunk, és remekül éreztük magunkat

– mondta másfél évtizedes munkakapcsolatukról.

Von Sydow azonban a populárisabb műfajok iránt is nyitott volt, és 1964-ben igent mondott egy Hollywoodból érkező szerepajánlatra. George Stevens rendező évek óta dolgozott egy nagyszabású filmeposzon, amely A világ legszebb története (The Greatest Story Ever Told) címet viselte, és Jézus történetét mesélte el születésétől a mennybemenetelig több mint négyórás játékidőben. Von Sydow-t egyenesen Jézus szerepére szemelte ki – eléggé visszautasíthatatlan felkérés volt. Az 1965-ben mozikba kerülő filmben még a legkisebb szerepekben is sok ismert sztár bukkant fel, az a fajta film volt, amiben John Wayne csak úgy beugrott egy egymondatos szerepbe római centurióként.

Több különböző okból nem akartam eljátszani, de Stevensnek én kellettem, és az ügynököm győzködött, hogy vállaljam el. [...] Végül aztán elcsábítottak, Hollywood és Mr. Stevens. Rendkívüli ember volt. Nagyra tartottam, de nem volt könnyű eset. Ameddig csak lehetett, minden döntést halogatott. Ma megnézve a filmet, azt kell mondjam, csalódott vagyok, hogy nem ment közelebb a karakterekhez. Nagyon kevés a közeli felvétel. Esztétikailag egy gyönyörű film, de meglehetősen hideg

– nyilatkozta a filmről, amely hollywoodi karrierje nyitányát jelentette.

Amerikában óriási lehetőségek nyíltak meg előtte. 1966-ban újabb vallásos témájú történelmi eposz főszereplője lett, a Hawaii egy 19. századi misszionáriusról szólt, aki a csendes-óceáni szigeteken téríti keresztény hitre az őslakosokat, ez a szerep meghozta az első Golden Globe-jelölését. Von Sydow egy ideig még részt vett svéd produkciókban, továbbra is dolgozott Bergmannal, és 1971-ben Liv Ullmannal játszott Jan Troell számos díjjal jutalmazott Emigránsok című filmjében, amely az Egyesült Államokba kivándorló svédek megpróbáltatásairól szólt, a korban megszokottnál őszintébb módon bemutatva az új hazára találás nehézségeit. Egy évvel később egy ugyancsak díjakkal elhalmozott folytatás is készült Új haza címmel. (Igaz, a Troell-filmek színészeinek kiosztott Golden Globe-ok többségét Ullmann kapta, Sydow-nak egy sem jutott.)

Merrin atya

Hollywoodi karrierjének egyértelmű csúcspontját William Friedkin Az ördögűző-je (1973) jelentette, minden idők egyik legnagyobbra tartott horrorfilmje, amelyben Von Sydow egy idősebb, fizikailag törékeny, de lelkileg erős jezsuitát játszott, Merrin atyát, akinek szembe kell néznie egy kislányt hatalmába ejtő démoni entitással. Von Sydow a negyvenes évei közepén járt, legalább harminc évet öregítették a szerep kedvéért – még a halála előtti években sem nézett ki olyan rosszul, mint a filmben. A bonyolult sminket három órába telt felrakni naponta, Sydow kezdetben nem is értette, hogy miért az idősebb atya szerepére kérték fel (az eredetileg kinézett Marlon Brando helyett – a rendező nem akarta, hogy Brando eluralja a filmet).

Elolvastam a regényt, és azt gondoltam, persze, én leszek a fiatalabb pap. Úgyhogy igent is mondtam a felkérésre: »Ez egy remek szerep!« Mire azt mondták: »Nem, nem, téged az ördögűzőnek akarnak!« Igazából máig nem értem, hogy miért

– emlékezett vissza később egy interjúban.

Annak ellenére lett az alakítása ikonikus, hogy Merrin atya valójában nem főszereplő, alig néhány percet lehet látni a film elején, és aztán a hírhedt ördögűzési jelenetben tér csak vissza. A szerepnek valójában Von Sydow adott olyan emberi súlyt és mélységet, ami jelentőssé tette. 

A 70-es évek közepétől Von Sydow sok olasz filmben játszott, és népszerű hollywoodi produkciókban is rendszeresen felbukkant, például ő volt a gyilkos Joubert Sydney Pollack nevezetes thrillerében, A keselyű három napjá-ban (1975), felbukkant a Flash Gordon (1980) című fura űroperában, a Conan, a barbár című fantasy-ben (1982), sőt egy apróbb mellékszerepben Woody Allen Hannah és nővérei (1986) című komédiájában is. 1981-ben fociőrült náci tisztet játszott Sylvester Stallone, Michael Caine és Pelé oldalán a Menekülés a győzelembe című sportfilmben, amit részben Budapesten, az MTK stadionban vettek fel, és az 1980-as forgatás idején Von Sydow interjút is adott a Film Színház Muzsika című lapnak, amiben főként Bergmanról és a színpadi szerepeiről mesélt. 1996-ban újra összeállt Jan Troellel a híres-hírhedt norvég író, a nácibarát Knut Hamsun életrajzi filmjére, amelyben Von Sydow játszotta a főszerepet. 

A 80-as és a 90-es évek ennek ellenére mégis inkább apályos időszakot jelentettek Max von Sydow karrierjében: megöregedett annyira, hogy már nem számított élvonalbeli színésznek, de még nem volt igazi "nagy öreg", akiért versengenek a rendezők, hogy a nevét akár csak egy ötperces cameo ürügyén kiírhassák a stáblistára.

A Háromszemű Holló

Ez az időszak az ezredfordulóval jött el. 2002-ben főszerepet kapott Tom Cruise mellett Steven Spielberg Minority Report (Különvélemény) című sci-fijében, amely hatalmas üzleti és közönségsiker lett. Megint a legnagyobb rendezőkkel dolgozhatott együtt: 2010-ben egyszerre játszott rangidős pszichológust Martin Scorsese Viharsziget című thrillerében és Robin Hood vak mostohaapját Ridley Scott Robin Hood című történelmi drámájában. 

Amikor 2015-ben a Disney és JJ Abrams újraindította a Star Wars-eposzt Az ébredő Erő-vel, Von Sydow is felbukkant egy apróbb mellékszerepben. És nem maradt ki az évtized legnagyobb tévés dobásából sem: 2016-ban három epizódon át volt Bran Stark mestere, a barlang mélyén élő halottként létező Háromszemű Holló a Trónok harcában. Von Sydow tévés pályafutása egyébként majdnem ugyanolyan hosszú volt, mint a filmes – először 1957-ben bukkant fel a kis képernyőn egy svéd filmben, és a 80-as évek közepétől (amikor a filmes munkái egy időre jelentéktelenebbé váltak) sok sorozatban is szerepet vállalt, a Trónok harca mellett kiemelkedik közülük Von Walburg bíboros szerepe a Michael Hirst-féle Tudorok című brit történelmi sorozatban. Az HBO Budapesten és környékén forgatott X polgártárs című játékfilmjében (1995) azt a szovjet pszichiátert alakította, akinek sikerül vallomásra bírni a sorozatgyilkos Andrej Csikatilót.

Max von Sydow-t legutoljára a Kurszk című francia-belga történelmi drámában láthattuk 2018-ban, de ha minden igaz, még egyszer utoljára főszereplőként tér vissza Nicholas Dimitropoulos második világháborús görög történelmi drámájában, amely jelenleg az utómunkálatoknál tart ( Echoes of the Past ).

Egészen meglepő módon Max Von Sydow-t mindvégig elkerülték a jelentősebb filmes és tévés elismerések: soha nem kapott Oscart, Golden Globe-ot vagy Emmy-t, bár többször jelölték, Oscarra legutoljára 2012-ben a szeptember 11-i terrortámadások utóhatásairól szóló Rém hangosan és irtó közel című filmben játszott aprócska szerepéért (a filmben Von Sydow nem szólal meg – ami elég szép szimbóluma annak, hogy ezek az időskori szerepek sokszor tényleg csak az idős legenda felmutatásáról szóltak), előtte pedig az 1989-es Hódító Pelléért.

Max von Sydow kétszer nősült, első feleségét, Christina Olin svéd színésznőt 1951-ben vette el, és két fiuk született, 1976-ban elváltak. Második felesége egy nála jóval fiatalabb francia producer, Catherine Brelet volt, akit 1997-ben vett el, és szintén két fiuk született. Második házassága után Provence-ba költözött, és haláláig ott élt. Soha nem ment nyugdíjba, élete legvégéig fitt és aktív maradt.

Mindaddig, míg birtokában vagy a fizikai és a mentális képességeidnek, miért ne folytatnád? A feleségem megígérte, hogy szól, ha már abba kellene hagyni

– válaszolta, amikor arról kérdezték, meddig akar még játszani. A pillanat, amikor szólni kellett volna, soha nem jött el.