A Pixar stúdió, a Disney egyik igazi aranytojást tojó tyúkja, hiszen a kaliforniai csapat szinte megszakítás nélkül szállítja az Oscar-díjas filmeket, amik aztán világszerte több százmilliós bevételt termelnek. Arról nem is beszélve, hogy az animációs filmek cuki főszereplőivel meg lehet tölteni Disneylandet meg az ott található rengeteg ajándékboltot. Mindazonáltal a cég renoméja az utóbbi években kissé megtépázódott, részben, mert az alapító vezérigazgatónak zaklatási vádak miatt távoznia kellett, részben pedig azért, mert mostanság ők is szinte csak a folytatásokat gyártották egymás után.  

A cégnél John Lasseter távozása után a vezető szerepet az egyik legmegbízhatóbb rendező, Pete Docter vette át, és megígérték, hogy az elkövetkező években visszavesznek a folytatásokból, idén rögtön két, teljesen eredeti történetet láthat tőlük a közönség, amiből az első, az Előre, már meg is érkezett a magyar mozikba. Ez egy olyan képzeletbeli világban játszódik, ami az autópályákkal, a nagyvárosokkal és az okostelefonokkal messzemenőkig hasonlít a miénkre, az egyetlen különbség, hogy itt létezik a mágia, továbbá az egészet a Dungeons and Dragons nevű klasszikus szerepjáték világából ismert mesebeli lények, elfek, tündérek, egyszarvúak népesítik be.

A varázslat használatához viszont tehetségre, illetve gyakorlatra van szükség. A technológia ezzel szemben sokkal kényelmesebb, és tehetségre való tekintet nélkül mindenki számára elérhető, így kopott ki szépen az emberek világából a mágia. Ám a történet két olyan félárva elf fiúról, Ianről és Barley-ról szól, akikre az édesapjuk egy varázsbotot és egy varázsigét hagy, amivel 24 órára vissza lehet hozni egy meghalt embert az élők közé. Az első próba viszont balul sül el, az édesapa csak deréktól lefelé kel életre, úgyhogy a két fiúnak kevesebb mint 24 órája van, hogy valahogy megszerezze a varázsige beszerzéséhez szükséges követ.

Oké, a halott szülő a Disney egyik legrégebbi fegyvere, amivel már évtizedek óta terrorizálják a gyerekeket a Bambitól Az oroszlánkirályig. Talán ezért lehet, hogy az Előre inkább érződik Disney-, mintsem Pixar-filmnek. Vagy a képi világ inkább a ludas, mert a Pixarnak van egy elég jól beazonosítható stílusa, ami a realizmusból indul, de

A filmben megpróbálják összemosni a varázslatos fantasy világot egy olyannal, ami emlékeztet arra, amiben élünk, de ezt valahogy nem sikerült hihetően átadni. Az elején egyből kapunk egy gyors történelemleckét, amiben átvesszük, hogyan jutottunk ide, de az egészből hiányzik az a kreativitás, ami a Pixar legjobban sikerült filmjeit jellemzi. A főszereplők története is kissé döcögősen indul be, a felvezetésből hiányoznak a nüanszok és az eredeti ötletek. Szerencsére miután elkezdődik Ian és Barley nagy kalandja, amelyben csak egymásra számíthatnak, helyükre kerülnek a részletek, láthatunk kifejezetten érdekes és közben mégis gyerekbarát akciókat, illetve az érzelmi rész is érdekesebbé válik, ahogy a szégyenlős fiúnak hőssé kell válnia, a varázslatról mindent tudó idősebb testvérnek pedig el kell fogadni a támogató szerepet.

Valamiért mégis az az érzés maradt bennem az Előre után, hogy nincs benne semmi kockázat, újító szellem, csak olyan megoldásokat és paneleket használ, amiket már láttunk a korábbi filmekben, és biztosan működnek. Az összhatás persze így is elég jó, és az érzelmeket pont olyan biztos kézzel veszi célba a film, ahogy arra számítunk. Amikor végül lemegy a stáblista, valahogy nehéz haragudni az Előrére. Mert a mondanivaló a helyén van, még akkor is, ha a plakátra pillantva kitalálható, hogy hova is fut ki ez az egész. Kissé egyenlőtlen filmről van ugyan szó, de amikor működik, akkor nagyot üt, és talán még azokhoz is elér, akik csak kísérőként, muszájból ülnek be rá.

Az akciójelenetek nem közelítik meg a Hihetetlen család okos megoldásait, de a Dungeons and Dragons mitológiájából merített varázslat új lehetőségeket nyit a Pixar animátorai számára, és az egy-két emlékezetes jelenet után – például amikor a Iannek új varázslatot kell megtanulnia, vagy életében először kell felmennie az autópályára – azt kívánjuk, hogy bárcsak jobban el merték volna engedni a fantáziájukat.

A Disney filmjeire jellemző, hogy néha azt érezni rajtuk, mintha fókuszcsoportok tesztjei alapján számolták volna ki bennük az utolsó fordulatot is – ezt a kellemetlen érzést a Pixarnak sokszor sikerült elkerülnie. Itt viszont pont ez jön a képbe, hogy nem egy olyan személyes történetet látunk, mint mondjuk a L'ecsó vagy a Coco volt, hanem egy professzionális terméket, amiben mindenből pont csak annyi van, amennyi feltétlenül szükséges. Ezért is lehet az az érzésünk, hogy itt eredetileg egy személyesebb történetről lett volna szó, amiben talán az egyik legismertebb fantasy világnak sem csak a felszínét kapargatják meg.

Mintha egy megfontolt tanács döntötte volna el, hogy miből mennyi kell a filmbe, és lehet, ezért is került bele egy meleg mellékszereplő, akinek a létezéséről senki sem fog tudni, aki a szinkronos változatra ül be. A rendőrnő, aki mindössze néhány mondatot mond az egész filmben, egyszer megjegyzést tesz a barátnőjére, de magyarul ebből csak annyit hallunk, hogy a párjáról beszél. Ez már elég volt ahhoz, hogy néhány országban betiltsák, de összességében kár ezért az egészért, mert a legtöbben a botránnyal kapcsolják össze a filmet, miközben tényleg egyetlen elejtett mondatról van szó, ami nem határozza meg az Előrét.

Mert a Disney-recept továbbra is működik, a könnycsatornáink ezúttal sincsenek biztonságban, és mindenkinek átjön az üzenet arról, hogy mennyire nehéz látni és értékelni azt, ami ott van az orrunk előtt, mert általában inkább arra koncentrálunk, hogy mi az, ami hiányzik az életünkből. Ha pedig a moziból hazafelé előjön erről egy beszélgetés, akkor már megérte.