A Nyomorultak, aminek ugyan van némi köze Victor Hugo A nyomorultak című regényéhez, de nem annak feldolgozása, 2019 egyik legsikeresebb francia filmje volt. Ladj Ly első nagyjátékfilmje elnyerte a legjobb filmnek járó César-díjat, Cannes-ban megkapta a zsűri díját, Oscarra jelölték, Európai Filmdíjat kapott és még vagy egy tucatnyi másik fesztivál díját zsebelte be. Ennek ellenére viszonylag sokan nem értették, hogy miért ezt a filmet, és miért nem a varázslatos Portré a lángoló fiatal lányról-t nevezték a franciák az Oscarra. Most, hogy már láttam a Nyomorultakat, értem a döntést. Nem biztos, hogy jobb film, mint a Portré a lángoló fiatal lányról (bár nehéz összehasonlítani őket), de míg az egy örök témát dolgoz fel, addig a Nyomorultak a jelen Franciaországának problémáiról szól.

Pedig eleinte úgy tűnik, hogy már ismerjük azt, amiről ez a film beszél nekünk, a párizsi elővárosokban élő bevándorló hátterű fiatalok gondjait. Hiszen erről szólt Mathieu Kassovitz 1996-os mesterműve, A gyűlölet és azóta több másik francia film is. De a Nyomorultak egy idő után elkapja a nézőt, főleg azzal, hogy inkább kérdéseket tesz fel, mint válaszokat ad, és hogy miközben egy vérkomoly témáról beszél, nem felejti el jelezni a helyzetek iróniáját, abszurditását sem.

Ő is Párizs egyik legszegényebb bevándorlónegyedében, a város egyik legveszélyesebbnek tartott környékén élt, Montfermeilben. (Mintegy százötven évvel korábban itt írta meg Victor Hugo világhírű regényét, ahogy az a filmben is elhangzik.) A Nyomorultak Ladj Ly korábbi, azonos című rövidfilmjének egészestés változata, amelyet többek között a 2005-ös párizsi külvárosi zavargások inspiráltak. De nem csak inspirációt jelentettek az akkor történtek, a film szereplői beszélnek a zavargásokról, és arról is, hogy milyen hatása volt mindennek arra, ahogy ma élnek.

A környéket a rendőr Stephane (Damien Bonnard) szemén keresztül látjuk, aki vidékről költözött fel Párizsba. Felettesei egy civil ruhás bűnüldöző egységhez osztják be, már jó előre tisztázva: természetesen nem követhet el semmilyen szabályszegést, de azért mindig tartsa szem előtt, hogy a bajtársiasság, a csapat az első. A csapat ez esetben három rendőrt jelent, Stephane mellett a fehér Christ és az afrikai származású Gwandát, akik meglehetősen sajátosan értelmezik a szerepüket a helyiek életében.

Stephane-nak persze nem tetszik a párizsi módi, és még kevésbé tetszik Chris arrogáns stílusa, de olyan gyorsan követik egymást az események, hogy normálisan összeveszni sem tudnak. Az új rendőrnek lassan áll össze a kép arról, hogy ebben a negyedben a rendőrök, a bűnözők, az önjelölt muszlim vallási vezetők és a közösség informális vezetői közösen tartanak fenn valamiféle rendet. De ez a rend annyira instabil, hogy elég egy apróság, és az erőszak máris elszabadul.

Ladj Ly nem teszi le a voksát senki mellett. Nem állítja, hogy a rendőrök mind korrupt, rasszista disznók lennének, bár vannak közöttük korrupt, rasszista disznók. Azt sem mondja, hogy a bevándorlók mind ártatlan áldozatai a rendőri erőszaknak, bár vannak közöttük ártatlan áldozatok éppen úgy, ahogy hétpróbás bűnözők. És olyanok is akadnak szép számban, akikből éppen most, nagyjából tíz és tizenhat éves koruk között válik hétpróbás bűnöző.

A Nyomorultak kezdő képsorain ugyanúgy Párizs utcáin járunk, ahogy a film főhősei, a rendőrök egész álló nap. De ekkor még egy ünnep az apropó, a tömeg a Champs-Élysées-n a nemzeti futballcsapat győzelmének örül. Látjuk a legkülönbözőbb rasszú, öltözékű embereket, ahogy a Marseillaise-t éneklik, és egyformán magukénak érzik a francia válogatott sikerét. 

A helyzet tehát adott, és kezdeni kell vele valamit – mondja a film, de hogy mit, azt nem mondja ki, legfeljebb csak utal rá. Abban a jelenetben, amikor Stephane egy börtönben megtért exbűnözővel, a környék amolyan szellemi vezetőjével próbál kiagyalni egy megoldást egy képtelen helyzetre. Egy olyan megoldást, ami nem sérti senki büszkeségét, de lehetővé teszi, hogy ne folyjon vér. Legalább aznap még ne. 

(Borítókép: Vertigo Média)