Az utóbbi pár hét alatt a moziforgalmazás a feje tetejére állt a világon. Vagyis pontosabban: megszűnt. Hatalmas blockbusterek premierjét tolják el hónapokkal, vagy fújják le általában, senki sem tudja, hogy mikor nyithatnak újra a filmszínházak, mikor lehet újra várni a közönséget, aminek a tagjai hajlandóak lesznek bemenni egy sötét terembe, és egymástól karnyújtásnyira megnézni egy filmet pénzért. Miközben feltehetőleg hónapokig mindenki otthon fog filmeket fogyasztani, akár legálisan a Netflixen nézve, vagy a digitális piacokon megvásárolva, vagy illegálisan, mindenféle más megoldáshoz folyamodva.

Az Egyesült Államokban gyorsan kapcsoltak a stúdiók, ott a mozibezárások után több filmet is a bejelentettnél hamarabb, vagy szinte azonnal elérhetővé tettek az iTuneson, egy egységes, 20 dolláros összegért cserébe. A döntéssel a gyártók még megpróbálhatták maximalizálni a bevételeiket, hiszen mivel friss filmekről volt szó (A láthatatlan ember, Emma, A vadászat), a reklámkampányok még futottak, a potenciális nézők emlékezetében még élénken élhetett ezeknek a filmeknek a létezése. De Magyarországon ezek a filmek nem lettek hamarabb elérhetőek, úgyhogy muszáj más megoldások után nézni ilyenkor.

A legális változatnak már egy új cikksorozatot indítottunk, de ha az olvasó arra kíváncsi, hogy milyen filmeket lehet még azokon kívül is elérni, mozi vagy másféle forgalmazás híján, akkor ezt a listát neki készítettük.

A Hidden Life

Terrence Malick (Az élet fája) legújabb filmje a már jó ideje a legösszeszedettebb is, Franz Jägerstätter osztrák földműves életét dolgozza fel, aki nem volt hajlandó a második világháborúban hadba állni, és Adolf Hitler nevére felesküdni, ezért hazaárulásért kivégezték, majd 60 évvel később a katolikus egyház boldoggá avatta. A gyönyörű helyszíneken, természetes fényekkel, főleg német és osztrák színészekkel forgatott A Hidden Life nem egy könnyed péntek esti szórakozás, de mély, komoly kérdéseket feltevő alkotás, aminek a válaszaival még most, 2020-ban is próbálunk megbirkózni. Egyetlen furcsaság a filmben, hogy a német nyelvű színészek angolul, akcentussal beszélnek, míg a náci katonák gond nélkül kiabálnak az anyanyelvükön. (előzetes)

Bait

A tavalyi A világítótorony című horror kicsit elhappolta a brit Bait elől a reflektorfényt, már csak a megvalósítása miatt is, mindkettő ugyanis úgy néz ki, mint egy némafilm, amit korabeli eszközökkel, világítással készítettek. A Willem Dafoe és Robert Pattinson főszereplésével készült film mondjuk riogatni és elborzasztani akart, a Bait viszont inkább csak egy példabeszéd arról, hogy mi történik a halászfaluval, ha évente három hónapra elözönlik a hülye londoni turisták, meg a péniszruhás legénybúcsúsok, miközben a helyeiknek is meg kellene élni valamiből. Egy ilyen helyi figura a főszereplő Martin is, aki próbál ember maradni a dzsentrifikációban. Mark Jennin rendező az egész sztorit némafilmes, kézzel hajtott kamerával vette fel, minden dialógust és zörejt utószinkronizált, és ez a mondat eddig bezárólag lehetne egy paródia is, de a Bait ennek ellenére, és pont ezek miatt is tök érdekes látnivaló, ami egyik pillanatban hipnotikus, a másikban pedig meglepően humoros. (előzetes)

Bacurau

A Bacurau egy nemlétező brazil falu neve, ahol hirtelen megszűnik az internet, elmegy a térerő, az utakat lezárják, és furcsa szerzetek tűnnek fel a közelben, az élükön Udo Kier legendás német karakterszínésszel. A céljaik aztán nagyon hamar egyértelműek lesznek, de addigra már megismerjük a falu minden lakóját, az orvost, a rádióst, a faluszéli csibészt, és a nemrég hazaérkező lányt is, aki az utolsó ember, aki betehette a lábát a községbe. A tavalyi cannes-i versenyprogramban is szereplő Bacurau egy pompás keverék, megvan benne a csehszlovák filmekre emlékeztető közösségépítés, az olasz westernekre jellemző kíméletlen feszültség, az amerikai horrorok vérengzése, miközben arról beszél, hogyan tud elsorvadni az emberek élete, ha nálunk sokkal gazdagabbak teszik rá a mancsukat. (előzetes)

Color Out Of Space

Ezt sem én találom ki: ebben a H.P. Lovecraft-adaptációban Nicolas Cage egy alpakatenyésztőt játszik, akinek a birtokára lezuhan egy rejtélyes aszteroida, amitől a komplett családja, őt is beleértve, megőrül. Cage-nek általában nem kell sok, hogy a filmjeiben megőrüljön, és itt is hozza a szokásos magas kréziségi színvonalat, de mellé a hosszú szünetből visszatérő Richard Stanley rendező tudott egy olyan képi világot kanyarítani, ami maradéktalanul passzol hozzá. Kozmikus horror azoknak, akik hiányolják Lovecraft felfoghatatlan szörnyűségeit a filmekből, de közben különös vonzódást éreznek a nyolcvanas évek rémfilmjei iránt is, amikor még nem CGI volt, hanem bábok, meg drótok, meg háztartási alapanyagokból kikevert ektoplazma. (előzetes)

Daniel Isn't Real

Nem tudom, hogy mennyire venné dicséretnek, de ha most állna valaki neki feldolgozni a fiatal Patrick Bateman kalandjait az Amerikai pszichóból, akkor keresve sem találna jobb embert a főszerepre, mint Patrick Schwarzeneggert, Arnold fiát, aki bizonyos szögekből hasonlít az édesapjára, más szögekből pedig olyan, mint egy Balaton Sound-fesztiválozó, aki gonosz szándékokkal indul az éjszakába. Ez utóbbi miatt is válogathatták be a Daniel Isn't Realbe, ahol ő alakítja Danielt, a főszereplő gyilkos hajlamú képzelt barátját, akitől hiába szabadult meg a kitalálója kiskorában, mégis visszatér egy különösen problémás időszakában. Csak hogy teljesnek tűnjön a nepotizmus, Daniel kitalálóját Tim Robbins és Susan Sarandon gyereke, Miles Robbins alakítja. (előzetes)

First Love

Takashi Miike az egyik legnagyobb tempóban termelő japán rendező, aki a nyugati világban olyan botrányfilmekkel alapozta meg a hírnevét, mint az Ichi The Killer vagy az Audition, de a filmográfiájába bele lehet szédülni, egymást követik a gyagya musicalek, a videojáték-adaptációk, vagy a véresen komoly szamurájfilmek. (Az egyik különösen brutális, és nagyon szórakoztató filmjéről itt írtunk az Indexen). 2019-re az Első szerelem című drámával jelentkezett, ami egy tokiói éjszaka alatt játszódik, a főszereplői pedig egy fiatal bokszoló és egy callgirl. Ha már valakinek elege van a Guy Ritchie-filmekből, akkor érdemes megnézni, hogy csinálja az ilyesmit japánban egy veterán filmkészítő. (előzetes)

Motherless Brooklyn

Edward Norton akkora beleéléssel promótálta a második rendezését, hogy még az Indexnek is adott egy telefonos interjút, amit itt lehet elolvasni. A magyarul Árva Brooklyn címet kapó filmet aztán csak megnézni nem lehetett a magyar mozikban, először eltolták a premierdátumát, majd ejtették is teljesen. Kár, mert minden betegsége ellenére (a digitális nyersanyagra forgatás nem tett jót neki) egy felnőtteknek szóló, felnőttek által készített, felnőtt témákat boncolgató krimi lett, a Kínai negyed nyomdokain járva, de attól minőségben azért bőven lemaradva. Az ötvenes években játszódó krimiben Norton játssza a főszerepet, ő a nyomozó, aki az egykori mentorának halála után kutat, majd egy olyan összeesküvésre bukkan, ami hosszú, várostervezésről szóló monológokba torkollik. Akiket érdekel a városi politika és az építészet, és hajlandó erről egy tökéletlen filmet nézni, akkor az Árva Brooklynt ajánlom. (előzetes, kritika)

Queen and Slim

Ez az első filmje Melina Mantzoukas rendezőnek, aki korábban készített videoklipeket Beyoncénak, Jennifer Lopeznek és Rihannának, és olyan tévésorozatoknál is ügyködött, mint a Master Of None vagy az Insecure, az utóbbinak producere is. A Queen and Slimben egy kicsit kellemetlen Tinder-randi eszkalálódik odáig, hogy a randi résztvevőinek menekülniük kell, miután véletlenül megölnek egy rendőrt, aki egy közlekedési kihágás miatt állította meg őket. A két főszereplő az Oscar-jelölt Daniel Kaluya és a kevésbé ismert Jodie Turner-Smith, a filmben feltűnik még Flea és Chloe Sevigny is. (előzetes)

Seberg

Kristen Stewart az egyik legérdekesebb színésznő mostanában, még úgy is, hogy megkérdőjelezhető filmekben tűnik fel (rád nézek most, Charlie angyalai). A Seberg legalább a témája miatt érdekes, Stewart játssza Jean Seberg francia színésznőt, akit az amerikai sajtó kipécézett magának, amikor hírbe hozták a Fekete Párducok nevű radikális polgárjogi mozgalommal. Seberget talán mindenki leginkább a Kifulladásig című korszakos francia filmből ismeri, az amerikai karrierje nem indult be, a tragikus magánélete miatt sem, 40 éves korában feltehetőleg túladagolta magát gyógyszerekkel. Kristen Stewart mellett Margaret Qualley, Zazie Beetz, Vince Vaughn és Anthony Mackie játszik a filmben. (előzetes)

The Way Back

Ben Affleck sok badarságot csinált mostanában, a megkérdőjelezhető háttetoválásától kezdve a Batman-film körüli mizériáig, amikor is úgy volt, hogy írja, rendezi, és főszereplője lesz a szuperhősfilmnek, aztán eljutott odáig a világ, hogy minden kreatív közreműködése nélkül, Robert Pattinsonnal a főszerepben fog elkészülni. Az alkoholproblémákkal régóta küzdő Affleck aztán elkezdett nyíltan beszélni a függőségéről, a rehabban eltöltött időről, és hirtelen talált magának egy ehhez passzoló szerepet. Gavin O'Connor (Warrior) sportfilmjében ő a teljesen maga alatt levő, a reggeli zuhanyhoz is söröző edző, aki egy fényes kosaraskarriert hagyott ott, de aztán kap még egy esélyt az élettől, amikor felkérik a régi iskolájában, hogy legyen a kosárlabda-csapat edzője. Igen, közhelyes, de néha jó közhelyes filmeket nézni. A The Way Back is úgy járt, ahogy a legtöbb márciusi film, 6-án került mozikba, de két héttel később már kihozták a digitális platformokon. Magyarországon sem így, sem úgy nem lehetett volna, és most sem lehet legálisan megnézni. (előzetes)

The Wild Goose Lake

Kevés olyan ember van a filmes világban, akinek az ízlésére és véleményére sokan figyelnek, de Quentin Tarantino ilyen. És ő volt az, aki a cannes-i premier után a moziban állva tapsolta meg ezt az erősen stilizált kínai thrillert, aminek a képei olyanok, mintha különböző nyolcvanas évekbeli videoklipekből szedték volna ki őket. Nem a Duran Duranból, hanem mondjuk a Soft Cellből. Neonfények, folyamatos eső, és átlátszó esernyők, amiket fegyvernek is használnak – ilyen külsőségekkel van tele ez a gengsztersztori. (előzetes)

True History Of The Kelly Gang

Justin Kurzel rendező Ausztrália egyik nagy ígérete volt, a vérgőzős Macbethje után viszont elkészítette a teljesen értelmezhetetlen videojáték-adaptációt, az Assassin's Creedet, amivel ez az ígéret el is párolgott. Kurzel pedig több értelemben is visszatért Ausztráliához, és nekiveselkedett az ország egyik legnagyobb betyárlegendájának, Ned Kelly történetének. Kelly egy valóban létező haramia volt a 19. század második felének Ausztráliájában, a sztoriját többször is megfilmesítették (egyszer Mick Jagger is eljátszotta), Kurzel változatában az 1917 főszereplője, George MacKay alakítja, a filmben pedig feltűnik Russell Crowe, Charlie Hunnam és a countryénekes Marlon Wiliams is. A film Peter Carey regénye alapján készült, amely meglehetősen lazán bánik a tényekkel. (előzetes)

Waves

Trey Edward Shults eddig olyan szó szerint frusztráló filmeket rendezett, mint a Krisha című családi dráma, vagy az It Comes At Night című, világvége után játszódó családi dráma, és most itt a harmadik filmje, a Waves című családi dráma, ami ugyan nem vert akkora hullámokat az amerikai köztudatban, mint szerették volna a filmet forgalmazó A24-nél, de attól még érdemes megnézni. Ha másért nem, mert ilyen soundtrackja nem sok filmnek van, ahol Frank Ocean és Kanye West számai követik egymást. (előzetes)

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!