Az Amerikai pszichó a nyolcvanas években játszódik, Bret Easton Ellis könyve a kilencvenes évek elején jelent meg, a kétezres években készült belőle film, és még ma sem teljesen idegen az, amiről szól: hogy az emberek általában borzasztóak, de vannak a legborzasztóbbak, a gazdag, felszínes, közepesen művelt, magasan iskolázott, minden felelősség alól kibúvó férfiak, akik akár szó szerint fasírtot is készíthetnek ártatlan nőkből, mert senki sem fogja őket kérdőre vonni.

Bret Easton Ellis ezt egy majdnem olvashatatlan, repetitív, borzasztó, és egyes pontjain zseniális könyvvé duzzasztotta, aminek a lényegét aztán egy évtizeddel később, egy női rendező és egy női forgatókönyvíró tudta csak felfedni. Húsz éve, április 14-én mutatták be az Amerikai pszichót az amerikai mozikban, miután 2000 januárjában a Sundance-fesztiválon mérsékelt lelkesedés, és értetlenség fogadta. Ez a húsz év pont elég volt arra, hogy az évezred egyik legjobb fekete komédiája váljon belőle.

Nehéz elképzelni, hogy egy komplett társadalom megőrül egy könyv miatt, de a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója pont ilyen volt. Bret Easton Ellis már az előző évtizedben megjelent, Nullánál is kevesebb című regényével egy új, amerikai irodalmi generáció hírnöke lett. Rideg, egyszerű prózáját Ellis arra használta, hogy a lehető legkevesebb szentimentalizmussal, mindenféle érzelem nélkül írjon olyan, általában gazdag vagy befolyásos emberekről, akiket még a legborzasztóbb tettek sem tudnak annyira kizökkenteni, hogy ne legyenek teljesen üresek. Második könyvében, A vonzás szabályaiban már feltűnt a főhős bátyjaként Patrick Bateman, a huszonhat éves yuppie figurája, Ellis aztán teljesen neki szentelte a harmadik regényét. Ami majdnem meg sem jelent.

A Simon & Schuster kiadó ugyanis készen állt arra, hogy megjelentesse az Amerikai psychót (a könyv és a film címének a helyesírása eltér a magyar változatban), már kifizették a 300 ezer dollár előleget Ellisnek, amikor a Time és a Spy című magazinok részleteket szivárogtattak ki a könyvből. Ha valaki már hallott erről a regényről, akkor sejtheti, hogy mely részletek lehettek ezek: a legborzasztóbb, nőket kínzó, erőszakoló, csonkoló, felfaló fejezetek, amik megalapozták a könyv hírnevét, és egészen biztos, hogy valamennyire a népszerűségét is. A szemelvények általános felháborodást keltettek, a Simon & Schusternél egészen magas szinten, konkrétan a Paramount Entertainment anyacégnél döntöttek úgy, hogy köszönik, nem kérnek ebből, és azonnal leállították a kiadást. Természetesen nem kellett sokat várni, hogy valaki elhappolja a lehetőséget, a Vintage le is csapott, reklámra már nem is akartak költeni. Mert minek.

Az Amerikai psycho szakmai fogadtatása katasztrofális volt, a korszak egyik legjellemzőbb kritikáját a The New York Timesban írta Roger Rosenblatt, azzal a címmel, hogy Öld meg ezt a könyvet! Vajon Bret Easton Ellis megússza? A mai szemmel egészen zavarba ejtően támadó szövegben Rosenblatt hosszú bekezdéseken keresztül darabokra szedi az író szenvtelen stílusát, a főszereplő motivációját, a szerkesztés teljes hiányát, a hosszú, érdektelen felsorolásokat. A szerző szerint ”Patrick Bateman (...) olyan dolgokat művel a nők holttesteivel, mint amit Ellis a prózával.”

Ellis értetlenül állt a kritikai fogadtatás előtt. Ugyanaz a New York Times, amely szétcincálta a regényét, nem sokkal később egy interjút közölt vele, ahol a szerző személyesen magyarázkodik minden olyan elemért, amiért a könyvet támadták. Ő nem gondolta, hogy ilyen durva lesz, amikor elkezdte írni. Ő csak egy olyan regényt akart, ami a felszínről szól, ami alatt nincsen semmi. Ő úgy gondolta, hogy a folyamatosan ismétlődő, részleteket elemző, minden témában ugyanolyan lelketlen stílus passzolni fog a gyúráshoz, az öltözködéshez és a csonkoláshoz is. És ami a legfontosabb, ő nem a regényének főhőse. Ő csak írta. Ellis halálos fenyegetéseket kapott, a könyv 1991-es megjelenésére időzített sajtóturnét lemondta.

Az író nem nagyon hitt abban, hogy ezt a regényt filmre lehet vinni. “Higgye el mindenki, nem álltak sorban az emberek, hogy film legyen belőle” – mondta Ellis egy 2020-as visszatekintő cikkben. A jogokat Edward R. Pressman markolta fel, aki pár évvel korábban már megmerítkezett a Wall Street kapzsiságában a Tőzsdecápákkal. A korai pletykák alapján Johnny Deppet is érdekelte volt a főszerep, de Patrick Bateman megformálása ennél sokkal kacifántosabb kanyarokat is vett.

Pressman több rendezőt is próbált rábeszélni arra, hogy feküdjön neki az Amerikai psycho filmváltozatának. Felmerült David Cronenberg (Két testben egy lélek) és Stuart Gordon (Reanimátor) neve, a választás azonban Mary Harronra esett, aki eddig csak egyetlen filmet készített

Nemrég forgattam le az Én lőttem le Andy Warholt című filmemet, ami egy radikális feministáról szólt, [Genevieve Turner forgatókönyvíró] pedig a Csalimadarakat írta, ami egy független, leszbikusokról szóló romantikus komédia volt, szóval azzal már senki sem vádolhatott meg, hogy nőgyűlölők lennénk

– nyilatkozta később Harron.

Amikor Harron került a rendezői székbe, a főszerepre még Billy Crudupot (Majdnem híres, Mission Impossible 3.) nézték ki, aki azonban az előkészületek közben elmondta a rendezőnek, hogy erre ő képtelen lenne. A forgatókönyvet megkapta Christian Bale is, aki akkoriban még a helyét kereste felnőtt színészként, miután A nap birodalmában Steven Spielberggel dolgozott. Akkoriban fejezte be a Velvet Goldmine című glamrock-drámát, aminek a rendezője, Todd Haynes azt mondta Harronak, hogy Bale a legjobb színész, akivel valaha is dolgozott. Sikerült eljuttatni a kezébe a forgatókönyvet, amit imádott, de zavarba is ejtette őt. Bale úgy emlékszik vissza, hogy az első telefonbeszélgetésüknél megkérdezte Harrontól, hogy ennek a szövegnek tényleg viccesnek kell-e lennie, vagy csak ő érti félre. Harron elmondta, hogy igen, ez vicces. Bale megkapta a szerepet.

De a Lion’s Gate stúdiónak más tervei voltak. Több hónapnyi előkészület után, a Variety oldalán bejelentették, hogy Bale helyett egy teljesen más főszereplőre gondoltak: az akkor a Titanic kolosszális sikerében lubickoló Leonardo DiCaprióra. DiCapriót érdekelte a szerep, feltehetőleg szándékosan le akart volna számolni a tinibálvány imidzsével, és eljutni oda, ahova most, a Wall Street farkasa után sikerült neki. A Variety cikke szerint a színész 20 millió dollárnál is többet kért Patrick Bateman szerepéért, ezzel pedig az egész film költségvetése a többszörösére ugrott volna. Harronnak ez nem kellett, felállt a rendezői székből. Bale annyira hitt a projektben, hogy hónapokig nem vállalt el más szerepet, és szintén hónapokig járt gyúrni, hogy megtartsa a forgatásra összerakott fizikumát.

Harron később azt nyilatkozta, hogy habár szerinte DiCaprio remek színész, pocsék választás lett volna a szerepre. Egyrészt az Amerikai pszichó egyik fő humorforrása az, hogy Batemant lépten-nyomon összekeverik más, hasonló kinézetű yuppie-kkal, DiCapriót pedig őszintén szólva képtelenség összetéveszteni mással. Harron szerint az is problémás lett volna, hogy a színész éppen a tizenéves lányok bálványa volt, akit egy komplett csapat menedzselt, és ez a komplett csapat nem hagyta volna, hogy Harron úgy rendezze őt, ahogy igazán szeretné.

Tudtam, hogy ez csak akkor fog működni, ha teljes az irányításom a film és annak hangulata felett

– mondta a rendező.

Nincsenek pontos leírások arról, hogy ezután mi történt, csak találgatások. Harron felmondása után DiCaprio felvázolta, hogy kik lennének azok a rendezők, akikkel szívesen dolgozna: Martin Scorsese és Danny Boyle. Egyik sem jött össze akkor, helyettük viszont feltűnt a színen Oliver Stone (JFK, Tőzsdecápák). Voltak olyan forgatókönyv-tervek, amik egy Dr. Jekyll és Mr. Hyde-féle hasadt személyiséggel magyarázták volna Patrick Bateman őrületét, és ezzel legalább félig szimpatikussá tudták volna tenni a főszereplőt. Stone viszont nehezen találta a közös hangot az egyre több dolgon vitázó DiCaprióval, ezért a színész fogta magát, és ha már nem sikerült idehozni az egyik kedvenc rendezőjét, hát elment ő hozzá, és Danny Boyle-hoz igazolt, hogy leforgassa A partot. DiCaprióval Stone is kikerült a képből, úgyhogy kilenc hónapnyi kihagyás után visszatért Mary Harron és Christian Bale is. (Érdekesség, hogy DiCapriót a legenda szerint a szerepről Gloria Steinem feminista író és aktivista beszélte le, akit később elvett Christian Bale édesapja.)

Mai szemmel nézve a filmet egyértelmű, hogy Christian Bale személye telitalálat, egy bombajó alakításokkal teli karrier csúcspontja, tökéletes megtestesítője testben, hangban, mozgásban és arcjátékban a semminek, a teljes morális ürességnek. Elterjedt a pletyka, hogy Bale az alakítását nagyrészt a nyolcvanas évek legnagyobb sztárjáról, Tom Cruise-ról mintázta, és a színész nem tagadta a dolgot. Idén is elmondta, hogy úgy fogta fel a szerepét, mintha valaki megpróbálná utánozni a korának legnagyobb alfahímjeit, és ezek között természetesen ott volt Cruise, de ott volt az akkoriban még csak pofátlan üzletember hírében álló Donald Trump is. (Trump könyve feltűnik a regényben, a filmben csak morfondírozik a főszereplő, hogy vajon a jövendőbeli elnök kocsiját látja-e az utcán.)

Bale elmondta, hogy különösen megtalálták a közös hangot Harronnal abban, hogy egyikőjüket sem érdekelte Bateman háttere, a gyerekkora, hogy mitől lett olyan, amilyen. Abból indultak ki, hogy ő egy földönkívüli, aki a nyolcvanas évek kapitalista New York-jában landolt, és próbálja utánozni a sikeres emberek viselkedését. Bale saját bevallása szerint szándékosan eldöntötte, hogy nem fél abszurddá tenni saját magát a film érdekében, bár meglepődött, amikor megismerte, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a könyvhöz. Többen azt mondták neki, hogy elvállalni az Amerikai pszichót olyan lesz, mintha lehúzná a színészi karrierjét a vécén. Nem egészen ez történt.

De hogy különleges színész, az már a forgatás közben leesett mindenkinek. Bale teljesen átadta magát a szerepnek, a walesi színész a szünetekben is amerikai akcentussal beszélt, és nem volt hajlandó barátkozni a stábtagokkal. Bár mint később elmondta, azért sem, mert megnehezíti neki a munkát, ha megismeri az embereket, ugyanis olyankor mindig elröhögi magát a jelenetek közben. Josh Lucas és Justin Theroux állítólag a forgatás alatt borzasztó színésznek tartották, és nem értették, hogy Harron miért harcolt annyira érte, bár amikor meglátták a kész filmet, megértették, hogy miért volt ekkora pojáca. Egy dolgot mindenképpen elismertek: abban a híres-nevezetes, Youtube-on több milliós megtekintésű részben, amikor a szereplők egymás névjegykártyáit hasonlítgatják, Bale képes volt mindig ugyanabban a pillanatban, ugyanolyan mértékben, szinte parancsszóra izzadni.

Ahogy már említettem, Bale a film aranyérmese, de Harron és Turner forgatókönyve szorosan mögötte a második helyen van, sikerült nekik tényleg lenyesni a rengeteg értelmetlen hülyeséget Ellis könyvéből, és rávilágítani arra, hogy ha egy nevetséges fizikumú, yuppie-pojáca mondja el azokat a monológokat, akkor viccesek lesznek, még akkor is, ha valami szörnyűséget előznek meg. A szörnyűségben egyébként Harron meglepően visszafogott a könyvhöz képest, a cenzúrával csak egy esetben gyűlt meg a baja, ráadásul pont egy szexjelenet miatt, itt a korhatár-bizottság kérésére a “segglyuk” szót “segg”-re kellet megváltoztatniuk. A vérengzéssel nem volt bajuk.

Ami azért is érdekes, mert akármennyire is brutális volt az eredeti regény, ez a fajta erőszak harminc évvel később bőven belekerült a fősodor popkultúrájába. Amikor Bateman az egyik szereplőnek Ted Bundy-tól idéz, akkor valószínűleg ma már sokkal többen tudják, hogy ki volt az a sorozatgyilkos, akiről azóta a Netflix már több bőrt is lehúzott. A csonkolások a könyvben borzasztóak, de azóta emberek milliói néztek olyan Trónok harca-jeleneteket, amikor egy gyereket kihajítanak egy ablakon, vagy éppen egy másik szereplőnek levágják a péniszét. Még egy olyan, hasonlóan érzelemmentes, szinte klinikaian hideg sorozatban is, mint a Mindhunter, végig kell hallgatnunk sorozatgyilkosok valódi monológjait, amik nagyban hasonlítanak Patrick Bateman barbár agymenéseire.

Szerencsére a film nem ült fel ennek a szenzációhajhászásnak, és meghagyta Ellis cselekményét annak, ami valójában: egy minden törvény és megítélés felett álló férfi krónikájának, aki megtehet bármit, sosem fog ezért megbűnhődni addig, amíg tudja, hogy milyen ruhákat kell hordania, melyik éttermekbe kell járni ennie, és mit kell gondolni Whitney Houston első albumáról. Bateman nem egyedülálló, hanem rendszerszintű, a különbség csak annyi, hogy az ő gondolatait ismerjük meg, De mivel rendszeresen összetévesztik másokkal, könnyen lehet, hogy másokban is ugyanezek a gonosz folyamatok munkálkodnak. Két nő kellett ahhoz, hogy ne egy férfi mocskos és gyűlöletes fantáziájaként tekintsenek az Amerikai psychóra, hanem arra, ami valójában: a hiú férfiak szatírájára.

Az Amerikai pszichó nem érhető el egy magyarországi streamingszolgáltató műsorán sem, DVD-n lehet megvásárolni.