Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMKi törődik a kurvákkal?
További Cinematrix cikkek
- Dwayne Johnson állítólag irtó taplón viselkedett új filmjének forgatásán
- Aki nem bírja a keménykedést, ezt az új sorozatot messzire kerülje el
- A Netflix most nagyon betalált ezzel az új misztikus sorozattal
- Rossz ómen már az is, hogy szinte üres volt a mozi
- Bekúszik az ember bőre alá ez az új sorozatgyilkosos thriller
Megtörtént, rejtélyes, máig megoldatlan bűneset, amiből bestseller regényt is írtak; egy rejtélyes sorozatgyilkos, aki legalább tíz, de akár tizenhat prostituáltként dolgozó nőt gyilkolt meg és ásott el egy elit lakópark melletti mocsárban, New York közelében; véletlenül megtalált holttestek, súlyos családi tragédiák. Az ilyen témákból szoktak dollár-százmilliókból világszenzációs filmek készülni. Az Elveszett lányok esetét viszont talán filmszakon fogják tanítani, azt illusztrálandó, hogyan lehet ugyanabból az alapanyagból, amiből más blockbustert forgatna, csak egy tisztességes, korrekt tévéfilmet készíteni, amire egy hónap múlva már senki nem fog emlékezni.
Mert az Elveszett lányokat ugyan bemutatták a Sundance filmfesztiválon, de ez a legtöbb, ami elmondható róla, utána egyenesen felkerült a Netflixre, hogy aztán azóta se lehessen róla többet hallani, mint bármelyik olyan filmről, amiből hetente öt kerül fel különösebb hírverés nélkül. Pedig a filmet a dokumentumfilm-rendezőként kétszer is Oscarra jelölt Liz Garbus rendezte, főszereplője a Hideg nyomon-ért Oscarra jelölt Amy Ryan, szerepel benne a Golden Globe-díjas Gabriel Byrne és a sugárzóan tehetséges Thomasin McKenzie (Jojo nyuszi, Ne hagyj nyomot!). Tényleg jó és megdöbbentő az alaptörténet is, és nincs is vele igazából semmi baj. Azon az egyen kívül, hogy valamiért
süt a hangulatából, a látványvilágából, mindenből a rossz értelemben vett tévéfilmes jelleg.
De ezzel együtt is abszolút szerethető filmről van szó mert – még a vasárnap délutáni antennajelnél is jobban – árad belőle jó szándék. A jó dokumentumfilmekre jellemző kiállás az elesettek és mindazok mellett, akik mellett amúgy nem áll ki senki, és akikkel amúgy sem törődik senki. Mert nagyon hamar egyértelművé válik, hogy az Elveszett lányok valójában nem is annyira a gyilkos kiléte utáni nyomozásról akar szólni, hanem a rendszerről, amelyben ez az ügy húsz év után is megoldatlan tudott maradni.
Arról, hogy hiába minden hangzatos jelszó az igazságszolgáltatásról vagy arról, hogy minden élet egyenlő, ha ezeket a jelszavakat élesben teszteli az élet, akkor kiderül róluk, mennyit érnek. Hogy ha egy saját testét és szolgáltatásait az interneten hirdető lány telefonál éjjel, furcsa hangon a rendőrségre, akkor senki nem azt fogja feltételezni, hogy iszonyúan rémült, hanem hogy szétcsapta magát valamilyen droggal. Vagy hogy ha az elit, zárt lakópark lakói állnak szemben pár eltűnt kurvával, akkor senkinek sem lehet kétsége, melyik oldal indul előnyből. Hogy a média, de igazából általában senki sem fogja majd elfelejteni az áldozatok ismertetésekor hozzátenni azt az információt, hogy milyen lányokról van szó. És bár a legtöbb esetben a film kezdetekor kiírt „Igaz történet alapján” nem más, mint marketingeszköz, ami inkább rosszat tesz a végeredménynek, mint jót, az Elveszett lányok a kivétel, mert itt a valósághűség egy adu ászt ad a készítők kezébe: hogy a súlyos állításaikkal – legalábbis ebben a konkrét esetben – nem lehet vitatkozni.
De nemcsak ezeket a rendszer igazságtalanságait bizonyító példákat veszi végig a film: ezen kívül is nagyon precízen írta meg a forgatókönyvet az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitványról ismert Michael Werwie. És talán épp ez a precizitás az, ami végső soron ahhoz járul hozzá, hogy inkább tűnik a film jelentéktelennek, mint jelentékenynek.
Mert egy kicsit olyan az egész, mint egy íróiskolai vizsgafeladat tisztességes, de különösebb egyéniség nélküli abszolválása.
Pont úgy adagolja az információkat a család sötét titkairól és elhallgatott múltbeli ügyeiről, ahogyan azt kell; pont olyan ritmusban jelennek meg az újabb információk és az újabb (lelki vagy konkrét) akadályok, amilyenben kell; pont olyanok a negatív karakterek, amilyeneknek lenniük kell, és pont olyanok a pozitívok is; de főleg pont olyan a kettő között rekedt főszereplő, az elveszett lány anyukája, aki egyfelől minden erejéből a nagybetűs Igazságért küzd, másfelől meg a saját felelősségével is szembenéz abban, hogy a lánya sorsa úgy alakult, ahogy. De az ő igazságért való küzdelme is épp ugyanilyen: tisztességesen megoldott vizsgafeladat, amelyben a szerző másmilyen bűnügyre adaptálja az Erin Brockovich, zűrös természet című Julia Roberts-film vázlatát a háromgyerekes anyukáról, aki egyedül száll szembe a Rendszerrel. Csak valahogy a filmek egyik legfontosabb összetevője hiányzik belőle: a jó értelemben vett hatáskeltés.
Mégis, ha nem elemezni akarjuk a filmet, csak pusztán érzelmi alapon állást foglalni, akkor mindenféle dicséretet el lehet mondani róla. Jó témaválasztás, jó színészek, figyelemfelhívás fontos problémákra, kifogástalan erkölcsi kiállás, jelentős igazságérzet és rengeteg jó szándék. Épp csak az a baj vele, hogy az érzelmeket nem sikerül annyira felkorbácsolnia, hogy az ember lelkesülten ki akarjon állni mellette. Az Elveszett lányok törődik azokkal, akikkel más nem – de arra már nincs elég ereje, hogy bennünket is a küzdelme mellé állítson.
(Borítókép: Jessica Kourkounis / Netflix)
Ne maradjon le semmiről!