A rossz rendőrök nyugodtan lehetnek dagadtak
További Cinematrix cikkek
- Aki nem bírja a keménykedést, ezt az új sorozatot messzire kerülje el
- A Netflix most nagyon betalált ezzel az új misztikus sorozattal
- Rossz ómen már az is, hogy szinte üres volt a mozi
- Bekúszik az ember bőre alá ez az új sorozatgyilkosos thriller
- Nem gondoltuk volna, hogy Russell Crowe új akciófilmje ekkorát fog ütni
Rendőri túlkapásokról és ártatlanul zaklatott bevándorlókról, meg mindenkinél tisztességesebb zsarukról és megátalkodott bűnöző bevándorlókról egyszerre szól az év egyik legjobb filmje, a Nyomorultak, amit most az interneten lehet megnézni. A film három főszereplőjével beszélgettünk.
Az európai film legnagyobb dobása tavaly a francia Nyomorultak volt: ha nem pont az Oscar-gálán filmtörténetet író, dél-koreai Élősködőkkel egyszerre mutatják be, valószínűleg még több díjat elnyer, de azért így is jelölték Oscarra, így is kapott díjat Cannes-ban, megkapta az Európai Filmdíjat és a legjobb francia film díját is. És minden díjat megérdemelt.
Ladj Ly filmje Párizs egyik elővárosában játszódik. Ide érkezik a fővárosból egy új rendőr, aki azonnal szembesül vele, hogy két új társa egész máshogy intézi az ügyeket ebben a lecsúszott negyedben, mint amit megszokott: a törékeny békét a helyi kiskirályok, a saját szabályai szerint működő polgármester és „a cél szentesíti az eszközt” jelszava szerint dolgozó rendőrök közti, kimondott-kimondatlan megállapodások tartják fent. Már ameddig fenntartják: a filmet az a pár évvel ezelőtti szegénylázadás ihlette, amikor a bevándorló hátterű, külvárosi lakótelepeken tengődő franciák két rendőri erőszakkal összefüggő haláleset miatt lángba borították a várost.
És a Nyomorultak pont azt mutatja meg szájbarágás és fekete-fehér állítások nélkül, hogyan alakul ki egy ilyen helyzet. És hogy lehet, hogy a maga módján mindenkinek igaza van: azoknak a kölyköknek is, akik kiállnak magukért a túlkapásokkal szemben; azoknak a helyieknek, akik a totális bizalomhiány miatt nem hajlandók együttműködni a rendőrökkel; és a rendőröknek is, akik próbálnak mégis békét teremteni egy végtelenül békétlen helyzetben.
A film az egyik utolsó volt, amit a járvány előtt bemutattak Magyarországon, de alig ment le belőle pár vetítés, három nap után bezárt minden mozi. Most viszont 990 forintos jegyár mellett újra műsorára tűzte a Budapest Távmozi, amely úgy működik, mint egy virtuális mozi: ugyanúgy adott időpontban vannak a filmvetítések, amelyekre ugyanúgy jegyet kell váltani.
A film három főszereplőjével, a rendőrcsapat vezetőjét játszó Alexis Manentivel, az újonnan érkező rendőrt játszó Damien Bonnard-ral és az afrikai rendőr szerepét adó Djebril Zongával még év elején interjúztunk Párizsban, néhány másik külföldi újságíróval együtt téve fel a kérdéseinket.
Bár a filmről azt lehetne mondani, hogy konkrétan franciaországi problémákról szól, a világon mindenütt sikeres. Elárul ez valamit a társadalomról?
Damien Bonnard: Szerintem azért érinti meg annyira az embereket a film, mert egy bizonyos szinten azt mutatja meg, hogy igenis megpróbálhatsz szembeszegülni azzal, amibe akaratod ellenére kényszerültél bele, és kitörni abból a világból, amelyet nem te választottál magadnak.
Van egy mondat a filmben, amikor az egyik szereplő a 2005-ös lázadással példálózik, mire a másik nekiszegezi: „És jó volt az bárkinek?” Önök mit gondolnak, végeredményben lehet bárkinek jó egy véres, erőszakkal teli felkelés?
Damien Bonnard: Ez megint csak olyan rész, ami meg tudja érinteni a nézőket. Abban a jelenetben a kebabos mögött azt mondom Salah-nak (aki a helyi feketék egyfajta spirituális vezetője a filmben – K. B.), hogy nézze meg: hiába a felkelés és a vérontás, semmi nem változott, senkit nem érdekel az egész. És mi lehet rosszabb annál, ha senkit nem érdekel a sorsod? Jó lenne, ha a film hatással tudna erre lenni, és az emberek elkezdenének odafigyelni ezekre a problémákra is.
A három rendőr három különböző álláspontot képvisel. Alexis karaktere szerint az a legfontosabb, hogy fenntartsák a rendet, mindegy, hogyan; Damiené jobban hisz a szabályokban; Djebril meg leginkább biztonságban szeretne lenni. Mennyire tudtak egyetérteni a karaktereikkel?
Alexis Manenti: Az olasz színész, Lino Ventura azt mondta, az a lényeg, hogy mindig kezet tudjon fogni azzal a karakterrel, akit eljátszik: nem kell büszkének lennie rá, de egyet tudjon vele érteni, azaz mondjuk egy erőszaktevőt nem játszana el. De én ezzel nem értek egyet: nekem nem kell, hogy kezet tudjak fogni a szerepemmel, és az sem, hogy egyetértsek vele.
Viszont amikor eljátszom, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megvédjem az igazát.
Damien Bonnard: Én át tudom érezni, ahogyan a karakterem felteszi a kérdéseit a rendőrök jogairól, a civilek jogairól, a fair bánásmódról és arról, hogy hogyan lehet szembenézni egy efféle szituációval. Szóval eléggé egyetértek a figurámmal, de ettől még azt gondolom, amit Alexis is: nem kell, hogy osztozzak a karakterem meggyőződésében, de abban a pillanatban, hogy el kell játszanom, muszáj, hogy elfogadjam az álláspontját.
Djebril Zonga: Én nem igazán foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mert onnantól, hogy megkaptam a forgatókönyvet, csak az érdekelt, hogy minél pontosabban játsszam el a karakteremet. Ezen kívül az foglalkoztatott, hogy milyen hasonlóságok vannak a karakterem és az én saját életem között: nyilván nem véletlenül engem választott erre a szerepre a rendező, hiszen én is ott nőttem fel, ahol a film játszódik. Mindaz benne van a sztoriban, amit annak idején én magam is átéltem. A felkészülés közben felkerestem ott dolgozó rendőröket is, hogy elmondják a saját tapasztalataikat, beszéljenek a saját gondjaikról és a saját nézőpontjukról.
Miről számoltak be a rendőrök?
Djebril Zonga: Két dologra jöttem rá, amikor a rendőrökkel beszélgettem. Találkoztam egy olyan rendőrrel, aki ugyanitt is nőtt fel; a hozzá hasonlók feladata az, hogy megpróbáljanak valamiféle békét teremteni, hiszen ők ismerik ezeket a srácokat, és tudják, mit gondolnak, milyen az életük. Megértik a nyelvüket, és sokkal jobban tudják, hogyan élnek azoknál az egészen más hátterű rendőröknél, mint amilyet Damien is játszik: ő nem is nagyon tudja felfogni, mi zajlik ebben a városban, és eléggé el van veszve ebben a környezetben. Másrészt ugyanez a rendőr arra is ráébresztett, hogy ők tényleg olyanok, mint egy család: a többi rendőrrel együtt külön társadalmat alkotnak a társadalmon belül, hiszen nemcsak egész nap együtt dolgoznak, de akkor is együtt vannak, amikor véget ér a munka. A rendőrök összetartanak egymás közt, és így védik is egymást.
Mennyire valósághű a film? Ami lejátszódik benne, az tényleg bármikor megtörténhetne a mai Montfermeilben, vagy valamelyik hasonló városban?
Damien Bonnard: A film annyira valósághű, amennyire az csak elképzelhető.
Minden, ami történik a sztoriban, azt vagy maga Ladj élte át, vagy valaki a közvetlen környezetéből.
Az égvilágon nincs benne semmi, amit csak a film kedvéért találtak volna ki. Ettől még persze tény, hogy mivel ez egy film, a valóság néha sokkal vidámabb és boldogabb ennél, sőt, pár ilyen jelenetet mi is felvettünk, csak ezek végül nem kerültek be a filmbe. Az viszont önmagában is egy létező, nagyon is boldog aspektusa a dolgoknak, hogy ez a film elkészült, hiszen valóban a helyszínen forgattuk, valóban az ott élő emberek hozták össze, együttműködve a filmesekkel. Szóval a film egyrészt valósághű, másrészt a valóságnak is vannak azért naposabb oldalai.
Bár művészfilmről beszélünk, a Nyomorultak tele van akciófilmes jelenetekkel is. Testileg mennyire kellett felkészülniük a forgatásra?
Alexis Manenti: Hát, jó formában kellett lennünk, hiszen ezek a rendőrök azért eléggé edzettek. Ez aggasztott is, mivel nekem volt azért némi pocakom, de aztán az unokatesóm közölte:
Ne aggódj, az olyan rossz rendőrök, mint amilyet te fogsz játszani, nyugodtan lehetnek dagadtak.
Damien Bonnard: Nekem is el kellett mennem gyúrni, jó formába kellett jönnünk – ezt a leginkább Djebril vette komolyan. Én azonnal közöltem, hogy valódi rendőrfelszerelésben akarok forgatni, igazi mellénnyel és igazi fegyverrel, mert érezni akartam a súlyát. De ezt azonnal megbántam, amint először futnom kellett benne.
A film ugyan egy helyen élő fehérekről, afrikai bevándorlókról és cigányokról szól, de konkrétan nem jelenik meg benne a rasszizmus. Miért?
Alexis Manenti: Van rasszizmus a filmben, az én karakterem hihetetlenül leereszkedően és megvetően beszél az emberekkel, amiből látszik, hogy egyáltalán nem tiszteli őket. Ez is a rasszizmus egyik fajtája.
A filmet még Franciaország elnöke, Emmanuel Macron is megnézte, és utána azt nyilatkozta, valamit tenni kell, hogy a filmben ábrázolt helyzet megváltozzon. Önök szerint tényleg lesz ebből valami, vagy ez csak kampányszöveg?
Alexis Manenti: Még van két éve a választásig, hogy bebizonyítsa, nem csak duma volt. Majd meglátjuk.
Ha a politikában nem is okoz majd feltétlenül változást, mit gondolnak, valami megváltozhat a Nyomorultak miatt?
Damien Bonnard: Én egyetlen változásban reménykedem: hogy az emberek nyitnak a másik felé, és elkezdi érdekelni őket, min megy keresztül a másik.
(Borítókép: Damien Bonnard, Alexis Manenti és Djebril Zonga a Nyomorultak című filmben. Fotó: outnow.ch)
Ne maradjon le semmiről!