„Nem vagyok buzis, seggfejek!” – üvölti a szexi bajuszt, cowboykalapot és parókát viselő Ethan Hawke a valós eseményeken alapuló, Stockholm című filmben, miközben egy pisztollyal hadonászik a vele tárgyalni szándékozó rendőrök irányába. Robert Budreau arról az 1973-as túszejtésről készített filmet, amely a Stockholm-szindróma nevét adta.

A Londonban született kanadai rendező nem először dolgozott együtt a Mielőtt-trilógia férfi főszereplőjével: néhány évvel ezelőtt együtt készítették el a legendás jazztrombitásról, a sajtóban gyakran csak a jazz James Deanjeként emlegetett Chet Bakerről szóló zenés életrajzi filmet, a Born to Be Blue-t; a Stockholm a legújabb közös munkájuk.

Az elsőként a New York-i Tribeca Filmfesztiválon bemutatott film arról a több ponton is hihetetlen stockholmi túszdrámáról szól, amelyik 1973 nyarán napokon keresztül izgalomban tartotta egész Európát, illetve a Stockholm-szindróma nevét is adta. 1973. augusztus 23-án – Olof Palme első miniszterelnöksége idején, és a Beri Aryval megfilmesített balassagyarmati túszejtés évében –  egy szökött rab, Jan-Erik Olsson gépfegyverrel vette be az egyik stockholmi bank épületét, ahol négy túszt tartott fogva.

A hat napig tartó túszdráma meglepően alakult, hiszen a foglyul ejtett három nő és egy férfi az összezártság során annyira megkedvelték a fogvatartójukat, hogy annak elfogásakor a saját testükkel védték őt a felfegyverkezett rendőröktől, később óvták a bíróságon is, pénzgyűjtést kezdeményeztek érte, majd a börtönben is többször meglátogatták.

Hogy a hatóságokat megtévessze, a bank bevételekor Olsson angolul, amerikai akcentussal beszélt. Okkal próbálta meg titokban tartani kilétét, hiszen ebben az időpontban elvileg egy vidéki börtönben kellett volna raboskodnia, ám eltávozást kapott, ami után persze esze ágában sem volt visszatérni a rácsok mögé. Így eshetett meg, hogy néhány héttel a megpattanása után már a stockholmi bank aulájában lövöldözött.

Olsson azonban nem csupán a pénzre utazott, romantikusabb alkat volt annál: régi cimboráját, illetve rajongással tisztelt rabtársát, Clark Olofssont is ki akarta szabadítani – a pénz és a golyóálló mellények mellett ő volt az egyik legfontosabb követelése –, aki egy 1966-os rendőrgyilkosságban való részvétele miatt került börtönbe. Olofsson egyébként annyira legendás bűnöző volt (egyébként még mindig él, Belgiumban), hogy egy májusi hír szerint a Netflix nemrég berendelt egy Clark című, hatrészes sorozatot, amit az ő önéletrajza alapján készítenek el, az Az-filmekből ismert Bill Skarsgårddal a főszerepben.

Egyesülésük után Olsson és Olofsson – akit Budreau filmjében nem Stellan Skarsgård fia, hanem Mark Strong alakít – együtt csinálták végig a több napig tartó, a svéd tévé által szinte végig közvetített túszdrámát. Végül augusztus 28-án, jóval több mint száz óra összezártság után könnygázzal füstölték ki a páncélterembe zárkózott, időközben pedig jól összeszokott társaságot. A rendőrök maguk is meglepődve tapasztalták, hogy azok az emberek, akiknek a kiszabadításán dolgoztak, sokkal jobban szimpatizáltak a fogvatartóikkal, mint velük, akik értük dolgoztak.

Ma már tudjuk, hogy a Stockholm-szindróma vélhetően egy életösztön: a kiszolgáltatott helyzetben lévő szimpátiát és empátiát kezd érezni a fogvatartója iránt, értelmet keresve egy új, minden bizonnyal váratlan helyzetben. Ezt a jelenséget dolgozza fel Al Pacino Kánikulai délutánja, a George Clooney és Jennifer Lopez főszereplésével forgott Mint a kámfor, A Keselyű három napja Robert Redforddal, és még A Szépség és a szörnyeteg sem más, mint a gyerekek felkészítése a Stockholm-szindrómára.

Robert Budreau a New Yorker egy 1974-es cikke (The Bank Drama) alapján kezdett neki a film forgatókönyvének. És bár Daniel Lang cikke baromi jó és alapos, a filmes mégsem tudott belőle túl sokat kihozni. A rendező és forgatókönyvíró lényegében semmi érdekeset sem tudott mondani erről a valóban bonyolult pszichológiai jelenségről, mindössze annyit üzen: lám-lám, néha ilyen is történik a világban.

Budreau filmje Olssont egy kedves, lökött, kifejezetten szeretnivaló bankrablóként, szinte már népmesei alakként mutatja be, aki az egyik pillanatban még előzékenyen ajtót nyit egy idős hölgynek, néhány másodperccel később viszont már gépfegyverrel lövöldöz a levegőbe. Egy olyan fickóként, aki tampont vadászik a fogvatartottainak, Dylan-számokkal és közös kártyázással szórakoztatja a túszait, de a bank kameráit esze ágában sincs hatástalanítani.

És ez a Stockholm egyik legnagyobb hibája: annyira jópofa és közönségbarát szeretne lenne, hogy sokszor az az érzésünk, megfeledkezik arról, hogy valójában egy veszélyes bűnözőt idealizál, és hogy egy tök súlyos bűncselekményt próbál megszépíteni egy teljesen fogyatékos szerelmi szállal megspékelve – itt kerül a képbe Noomi Rapace, A tetovált lány színésznője –, hiszen a szerelmeseket mindenki szereti.

A Stockholm tehát nem vállalkozik sokra, szimplán csak szórakoztatni akar, ám ezzel már-már dühítően elbagatellizálja a valóságot. Ha csak egy könnyed, másfél órás ízelítőre vágyunk a Stockholm-szindróma nevét adó túszejtésről, akkor éppen ez is megteszi gyorstalpalónak, de ennél azért lényegesen több van ebben a történetben.

Ennek ellenére a Stockholm nem egy bántóan rossz film, inkább csak egy bosszantó kapufa, egy fontos témát alig néhány méterről megcélzó bikázás, ami a kapuról visszapattanva fejen találja, és kiüti a támadót.

A Stockholm a magyar mozikba nem jutott el, májustól nézhető az HBO Go-n.