Az itthon húsz éve, ezen a napon bemutatott Minden héten háború című filmet egyszerre tartják a legjobb és a legrosszabb amerikaifutballról szóló filmnek. A kritikusok szétszedték, de a közönség szerette, akik meg csak az NFL bemutatásáért nézték, úgysem lesznek elégedettek soha, akárhányszor is nézik meg. Én nem vagyok keményvonalas NFL-rajongó (a sportot magát szeretem és követem is, de nem élem meg minden rezdülését sorsfordítóként), így nekem kifejezetten szórakoztató volt, bár a meccsjeleneteken néha én is felröhögtem, és egészen az agyrázkódásos botrányig azt hittem, hogy minden olyan jelenet, amiben az orvosok éppen két lábbal taposták meg a hippokratészi esküt, csak túlzás, Oliver Stone üldözési mániájának tünete.

A film ötlete, mármint az, hogy Oliver Stone rendezzen egy amerikaifutballról szóló alkotást, a nyolcvanas évek elején született. Írt egy forgatókönyvet The Linebacker (kábé A falember) címmel, kifejezetten Charles Bronsonra szabva, de félretette, és inkább megrendezte három legsikeresebb filmjét, A szakaszt, a Tőzsdecápákat és a JFK-t. 1995-re viszont a nézők már nem ezekre, hanem az akkori buktáira emlékeztek, a Nixon, a Halálkanyar vagy az Ég és föld után a szaklapok már arról cikkeztek, hogy Stone napjai leáldoztak. Úgy kellett neki egy zajos siker, mint egy falat kenyér. Ekkoriban éppen a Noriega című életrajzi filmet készítették elő, aminek főszerepére Al Pacinót nyerték meg. A panamai diktátor életéről szóló film terve akkor esett kútba, amikor a színészek leültek összeolvasni a forgatókönyvet, és a végén mindenki úgy volt vele, hogy ezt öngyilkosság lenne leforgatni.

Igen ám, de Pacino ekkor már akkora sztár volt, hogy a szerződésében szerepelt egy kitétel, miszerint ha forgatnak, ha nem, a gázsi neki akkor is jár. Stone leült vele tárgyalni, és megállapodtak, hogy ha 2000 előtt lesz egy olyan Stone-film, amit Pacino szívesen megcsinálna, akkor nem tart igényt a Noriega-lóvéra. Ekkorra Hollywoodban éppen két amerikaifutballos forgatókönyv is keringett a stúdiók között, az egyiket a San Francisco 49ers egyik szélső-elkapója, Jamie Williams írta Monday Night címmel, és egy fiatal, fekete irányítóról szólt, aki igyekszik a ligában megvetni a lábát az intézményesített rasszizmus és alapvető lenézés ellenére. A másikat az LA Raiders egykori csapatorvosának You're OK, It's Just a Bruise című könyve alapján írták, és Dustin Hoffman alakított volna benne egy megkérdőjelezhető erkölcsű ortopéd szakorvost, aki a játékosokat sérülten is simán engedi játszani, csak telenyomja őket mindenféle gyógyszerrel.

Stone-nak egy producer vitte el a két könyvet, aki éppen a saját amerikaifutballos sztoriját igyekezett a kor igényeinek megfelelően átírni. Addig beszélgettek a három projektről, míg egy lett belőlük, és Stone hamarosan megvette a másik kettő jogait, hogy leforgathassa az NFL-ről szóló, tipikusan Stone-os filmet kizsákmányolásról, rasszizmusról, erőszakról, pénzről és persze apró kis összeesküvésekről. A probléma csak az volt, hogy ha Stone valódi NFL-csapatokat, logókat, stadionokat akart a filmbe, ahhoz kellett volna az NFL, ők viszont ilyen célra a védjegyeket csak akkor adják át, ha a forgatókönyvben nem szerepel semmi olyasmi, ami az NFL-re, csapataira vagy játékosaira nézve dehonesztáló. A liga vezetősége a forgatókönyvet olvasva utasította a csapatokat, hogy eszük ágában ne legyen engedélyezni a forgatást, és semmiféle együttműködésbe ne menjenek bele filmesekkel. A Cowboys, a Dolphins, a Broncos és a 49ers vezetősége nem foglalkozott a memóval, szívesen látták a stábot anyagyűjtésre, és rengeteg tanáccsal látták el őket, de a forgatáshoz már nem járulhattak hozzá.

Dennis Quaid, aki a film egyik főszerepét kapta, úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy a forgatás azért csúszott egy hetet, mert a kamumezeket még le kellett gyártatni. A szereposztás nem volt egyszerű, Pacino előtt Stone De Niróval is tárgyalt, de "sokkolóan magas" gázsiigénye miatt inkább előbbi mellett döntött. Pacino saját bevallása szerint semmit nem tudott a sport nüanszairól, viszont rengeteg időt töltött el egykori és aktív játékosokkal és edzőkkel, hogy beletanuljon a szerepbe. "Dan Marinóval, a Dolphins egykori irányítójával vacsoráztam. Megkérdeztem tőle, milyen irányítónak lenni az NFL-ben, mire azt felelte, hogy olyan, mintha az autópályán a forgalommal szembe sétálva Hamletet olvasna fel az ember." A főbb, nem sportoló szerepekre hamar megtalálták a színészeket (mégis csak egy Oliver Stone-film volt, nem kellett sokat győzködni senkit) Ann-Margret után Cameron Diaz, James Woods, John McGinley, Matthew Modine és Dennis Quaid is aláírt, sőt, sikerült megszerezni Jim Brownt, a Cleveland egykori játékosát a védőegység koordinátorának szerepére, aki Pacinót és a többi színészt is hasznos tanácsokkal látta el. Quaid szerepére George Clooney-t akarták, de Quaid a szereplőválogatáson elsőre olyan jó volt (ráadásul el tudta dobni a labdát is), hogy Clooney-t be sem hívták.

A neuralgikus pont azoknak a színészeknek az összeszedése volt, akik a sportolókat alakítják. Los Angelesben, a Coliseum nevű stadionban tartottak egy nagy, közös szereplőválogatást, amire boldog-boldogtalan elment Tom Sizemore-tól Ving Rhames-en át Cuba Gooding Jr.-ig – ha másért nem is, már csak a buli kedvéért. A főhős Will Beamen szerepére Will Smith-t akarta Stone, de a színész nemet mondott. A Warner az akkoriban (1998 végét írtuk) szupersztárrá váló P. Diddyt akarta a fekete irányító szerepére, Stone pedig vállalta, hogy a színészetre felkészíti, és felbérelt mellé egy tanárt, akivel Diddy szorgalmasan gyakorolt is. Stone szerint ezzel nem is volt probléma, viszont amikor LA-ben megnézték, hogy sportolónak el lehet-e adni, jött a hidegzuhany.

Kurvára nem tudott dobni.

Ami nem baj, ha legalább a mozdulat stimmel, de azzal is bajok voltak: Warren Moon, az Oilers egykori irányítója edzett vele pár napot, és utána szólt Stone-nak, hogy Diddyből a büdös életbe' nem lesz Will Beaman. Ez volt az egyik ok, a másik meg az, hogy amikor Pacino meglátta Diddy harminc fős sleppjét, kiborult, és szólt Stone-nak,

A szereplőválogatás végére még mindig nem volt meg Beaman és Julian Washington sem, sőt, a középső linebacker Lurther Lavay-t alakító színész sem. Az egyik producernek jutott eszébe Jamie Foxx a főszerepre, egy stábot elküldött az akkor éppen egy tévés szkeccsshow-ba vicceskedő színészhez, akik felvették, ahogy a haverjainak dobálja a labdát. Stone ennek alapján hívta be egy újabb castingkörre, és tíz perccel később már az övé volt a szerep. Lavay szerepére ismét csak egy ismert embert, Lawrence Taylor ex-futballistát nézték ki, de 1998 októberében kokainnal lebukott, és a bíróság kényszerelvonóra küldte. A meghallgatások így nem túl hagyományosan folytak, csak Stone külön kérésére, két felügyelő társaságában engedték el az egykori futballsztárt. Megfelelt a szerepre, de mivel két hónapos kényszergyógykezelésen volt, a januárban kezdődő forgatásra kérdéses volt, hogy el tud menni, így a biztonság kedvéért Michael Clarke Duncan-t is megnézték a karakterre, de nem volt elég atletikus Stone szerint. Lawrence végül megoldotta, és ott volt a forgatáson, amiről később azt nyilatkozta, hogy kvázi az életét mentette meg.

A forgatás első napján Stone azzal köszöntötte az operatőrét, hogy üdv Vietnámban. "Mi a tökömet akar ezzel?" – emlékezett vissza Salvatore Totino az üdvözlésre, de az első hét végére megértette. Stone gyűlöli a nyugodt, csendes forgatásokat, lételeme a káosz. Egyszerre több dolgot csinált, és csak nagyon ritkán forgatta le pont azt, ami a papíron szerepelt. Dennis Quaid szerint három filmet forgattak, egy volt papíron, egy Stone fejében, egy meg amit vágott. Volt, aki nem bírta cérnával az állandó üvöltözést és bizonytalanságot, James Woods például otthagyta a forgatást még azelőtt, hogy minden jelenetét megcsinálta volna. Stone minden hibát kiszúrt, és nem habozott a felelősöket kirúgni sem, ott, munka közben, szóval érthető valahol az operatőr megjegyzése, miszerint a forgatás vége után elment orvoshoz, és azzal kezdte, hogy poszt-traumás stresszben szenved. Quaid, Brown és Taylor két napig bírta a cirkuszt, és inkább ki se mentek a stadionba, ahol a forgatás zajlott, hanem reggel hatkor kimentek a golfpályára játszani, vittek magukkal valakit a gyártástól, és amikor jelenésük volt, autóba szálltak, és mentek.

Ha még egy napot ott kellett volna ülnöm, cracket szívtam volna 24 órában

– mondta később Lawrence. A film egyik emlékezetes jelenete, amikor az egyik győzelem után hatalmas bulit rendez a csapat, patakokban folyik a pia, a kurvák seggén meg vastagon áll a kokain, szóval pont olyan, mint amilyennek egy ilyet elképzel az ember. A felvételek két éjszakán át zajlottak, az elsőn Miami összes szabad escortlánya ott volt, akik tulajdonképpen nem is egy bulijelenet forgatásába csöppentek a házba belépve, hanem egy óriási party közepébe, amit kamerákkal vett a stáb. A történések nagy részét Jamie Williams szállította aktív játékos napjaiból, a kurvákkal, kokóval, közös fürdőzéssel, stb. A buli annyira elfajult, hogy LL Cool J. egy ponton közölte Stone-nal, hogy ő házas ember, úgyhogy most szépen felöltözik, és hazamegy.

A színész-rapper nagyon szerette volna Beaman szerepét, és vélhetően ebből a frusztrációból adódóan a forgatáson nem egyszer össze is kapott Jamie Foxx-szal. Az egyik ilyen benne is maradt a filmben, amikor Pacino választja őket szét a pályán.

Itt ugye az történik, hogy LL és Jamie egymásnak megy, Al meglátja, berohan, dühös lesz, ordít, szétszedi őket. Megy a felvétel, Al a szerepe szerint berohan, szedné szét őket, amikor LL Al arca előtt átnyúl, és szájba veri Jamie-t, és még be is szól neki. Jamie menne neki, csináljuk akkor, üvölti, Al meg ott állt közöttük, és nem esett le neki, hogy ezek ketten mindjárt agyonverik egymást. Felvettük másik szögből, ugyanez, de Jamie résen volt, és azonnal visszaütött. Al akkor jött rá, hogy nem stimmel valami.

– emlékezett vissza Totino. Nem ez volt az egyetlen necces eset: Foxx egyszer éppen a felvételt nézte, amikor LL odalopakodott mögé, és úgy beleverte a fejlét a kameratartó daruba, hogy kis híján elájult. Ebből komoly verekedés lett, aminek a végén a két színészt el kellett különíteni egymástól egy időre. Totino szerint Stone első kérdése az volt, hogy megvan-e filmen az incidens. "Nincs, Oliver, alattam gyepálták egymást."

Venned kellett volna, baszki.

Ilyesmi a valóságban is előfordul, ahogy az aligátor a zuhanyzóban jelenet is igaz történet nyomán került be a filmbe, és az is általános volt akkoriban, hogy a játékosok nem takarták el a farkukat, amikor nők mentek be az öltözőbe. Williams szerint ez elvi kérdés volt. "Férfi öltöző meccs után. Ha valaki úgy jön be, hogy nem szól előre, hogy félóra múlva jövök, öltözzenek fel addigra, az magára vessen. Tulajdonos, újságíró, mindegy." A film csúcspontja sok szempontból Pacino öltözői beszéde, de ahhoz, hogy az olyan legyen, amilyen végül lett, az kellett, hogy a színészek összekovácsolódjanak, csapattá érjenek. Pár kivétellel a stáb sokat focizott együtt, és ezeken Pacino is részt vett. "Senki nem fogja elhinni nekem, hogy Al Pacinóval passzjátékokat gyakorlunk, és én dobok, ő meg elkap" – mondta Jamie Williams. A próbák alatt Pacino többször is elrontotta a monológot, amit éjjel, egy hosszú forgatási hét végén vettek fel, de amint a kamera forogni kezdett, hiba nélkül elmondta. Háromszor egymás után. És mind a három teljesen ugyanolyan volt. "Elképesztő ereje volt" – emlékezett Totino. "Mindenki ott volt a felvételen, ha volt ott dolga, ha nem."

A kilencvenes évek végéig a fekete irányítók ritkábban kerültek a Super Bowl közelébe (Doug Williams, 1988), mint a magyar származású játékosok (pl. Larry Csonka, Joe Namath). Ha egy csapa le is igazolt egy fekete QB-t, más poszton játszatta, ahogy az a filmben is elhangzik. Érdekes, de ez a trend pont abban az évben, 1999-ben változott meg, amikor a Minden héten háborút bemutatták, az egyetemi játékosok válogatóján kilenc fekete irányítót is kiválasztottak a profi csapatok. Ami a filmben látható orvosi problémákat illeti, az NFL legyintett rájuk, pedig több könyv, film és dokumentumfilm is foglalkozott velük. Aztán 2012-ben kiborult a bili, amikor egy vizsgálatsorozatot követően bizonyítást nyert, hogy az NFL pontosan tudta, milyen veszélyes a sport, kiváltképp a fejsérüléseket tekintve, azaz a liga tudta, hogy ha valakinek a fejét sorozatosan olyan ütések érik, mintha egy Népszava-kalapáccsal esnének neki heti rendszerességgel, tartós sérüléseket szenved, ami az agy esetében olyan komplikációkat jelenthet, amibe bele is lehet halni.

A film sok tekintetben felejthető. A túljátszott, maníros színészi játék, a következetesség teljes hiánya (a csapatnevek nem stimmelnek, ki tudja, meddig jutott egyáltalán a csapat, a kettéfűrészelt autó a parkolóban, stb.) zavaró, de elvitathatatlan tőle, hogy az első olyan, amerikaifutballról szóló film volt, ami komolyan foglalkozott azokkal a kérdésekkel, melyek sajnos a mai napig érvényesek az amerikai profi sportokban. És ami Stone ügynökének "kell egy pénzügyi siker" tervét illeti, a film 55 milliós büdzsére 100 milliót hozott 1999 decembere és 2000 nyara között, ami a hatodik legnagyobb bevétel a rendező karrierje során, de 2000-ben még a harmadik helyen állt.

(Felhasznált irodalom: "Football Is a Dark Place”: The Oral History of ‘Any Given Sunday’, The Unhinged Madness Behind The Making Of Any Given Sunday, The Power of Any Given Sunday, 15 Years Later, Wikipedia)