Spike Lee azon ritka amerikai rendezők egyike, aki a komplett filmes pályáját az afroamerikai közösség életének feldolgozásával, problémáik bemutatásával töltötte. Munkáiért kapott már egy rakás díjat, nyert diák Oscart, Aranypálmát Cannes-ban és a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscart is megkapta azok után, hogy 2016-ban tiszteletbeli díjazottnak választották. Miközben Lee tényleg évtizedek óta aktív, a Filmakadémia és mainstream filmművészet csak az elmúlt években figyelt fel rá igazán (ebben közrejátszhat az is, hogy mindössze két nagyjátékfilmje tudott 100 millió dollárnál magasabb bevételt hozni), amikor kiéleződött a feszültség Hollywood és a kisebbségi alkotók között. A Csuklyásoknál már ő maga is bevallotta, hogy várta, hogy végre kaphasson egy komolyabb kategóriában Oscart, ezért is volt annyira fontos, hogy utána milyen filmmel folytatja a karrierjét. Ez lett végül a Da 5 Bloods, egy öregfiús vígjátékba csomagolt társadalomkritika a vietnámi háborúról és az ott szolgálatot teljesítő feketékről.

Ugyan a felvezetőben írtuk, hogy Lee-nek mindössze két filmje tudott 100 millió dolláros bevétel felett teljesíteni, de azt is hozzá kell tenni, hogy a rendező nem több száz millió dolláros franchise filmeket készít és nem is blockbustereket. A Da 5 Bloods például a 35-40 milliós költségvetésével Lee egyik legdrágább filmje úgy, hogy ismertebb színészek csak apróbb szerepekben bukkannak fel, cserébe viszont tényleg Vietnámban forgattak heteken át. Ez kifejezetten jót is tett a filmnek, de erről majd egy kicsit később.

Négy muskétás Délkelet-Ázsiában

A történet látszólag egy könnyed vígjáték is lehetne a közismerten borzalmas vígjátékokat készítő Wayans testvérektől. Négy középkorú fekete haver hosszú idő után újra együtt nyaral, méghozzá Vietnámban, ahol évekkel korábban katonaként szolgáltak. Aztán persze kiderül, hogy nem csak szimplán nosztalgiázni mennek abba az országba, ahol minden nap az életükkel játszottak, hanem egy nemes és egy kevésbé nemes célért utaznak Délkelet-Ázsiába:

1. Hogy hazahozzák ötödik társuk, Stormin' Norman földi maradványait,
2. és hogy megszerezzenek egy láda aranyat, amelyet még a háború idején rejtettek.

Ahogy arra számítani lehet, az arany próbára teszi a négy főhős barátságát, egyre kellemetlenebb helyzetekbe keverednek, és soha semmi nem úgy sül el, ahogy tervezték. Ez még mindig úgy hangzik, mint egy gagyi tucatvígjáték, szóval adott a kérdés, hogy a Da 5 Bloods miben különbözik a többitől?

A rendező mindig is kiemelt figyelmet fordított arra, hogy rámutasson a fehér társadalom kétszínűségére, ha a feketékről van szó, közben pedig arról sem feledkezik el, hogy ugyanúgy vannak évtizedes berögződésekből következő hibái az afroamerikai társadalomnak is. Mivel Vietnám a történet helyszíne, a szokásos fekete-fehér ellentét mellett témaként a vietnámi háború kritikája is megjelenik, mivel Spike Lee bemutatja hogy vietnámi családok százezrei szakadtak szét a nyugati hatalmak indokínai kalandorpolitikája miatt. Akit részletesebben érdekel a téma, annak nagyon ajánljuk – szintén a Netflixen – a The Vietnam War című 2017-es dokusorozatot, amely minden eddiginél részletesebben és objektívebben mutatja be az ország történetét a francia gyarmatosítástól az amerikai beavatkozásig.

És a film tényleg nagyon figyel arra, hogy minden nézőpont megjelenjen. A pokoli háborút végigcsináló, ma már veterán katonák, akik feketékként többet és hosszabb ideig szolgáltak, mint fehér társaik. A gazdag francia gyarmatosítók leszármazottja, aki jó dolgában taposóaknákat hatástalanít Vietnámban. Az angolul kiválóan beszélő helyi idegenvezető, akinek a családja azok ellen az amerikaiak ellen küzdött, akiknek most éppen dolgozik. Vagy a vietnámi anya, aki a szégyenérzet miatt évtizedeken át titkolta a félvér lánya előtt, hogy ki az apja.

Ezen kívül Lee létrehozott egy karaktert, aki kvázi Martin Luther King vietnámi helytartójaként szerepel a filmben, és a Fekete Párducból is ismerős Chadwick Boseman alakítja. Ő Stormin' Norman, az ötfős Bloods katonai és szellemi vezére, akin keresztül Lee bemutatja, hogyan hullottak egymás után a fekete katonák Vietnámban, miközben otthon polgárjogi mozgalmak indultak King vezetésével, hogy aztán a férfit ugyanúgy fegyverrel gyilkolják meg, mint a Vietnámban állomásozó fekete katonák százait.

A Netflix átka

A filmet végül mozik helyett a Netflix mutatta be, és sajnos éppen emiatt érezni is az alkotáson, hogy amolyan "netflixesen" mindent teljesen Lee-re bíztak, akinek bizonyára nem esett csorba a művészi szabadságán. Ennek az egyik legszembeötlőbb jele, hogy a film több mint két és fél óra hosszú, miközben egyértelmű, hogy ezt a történetet gond nélkül el lehetett volna mesélni másfél-két órában is. Arról a furcsa húzásról nem is beszélve, hogy a háborúra visszaemlékezős jelenetekben a négy főhőst nem négy fiatalabb színész alakítja, hanem maguk az őszülő veteránok, az ötödik tagot, Stormin' Normant viszont a rettenetesen lefogyott és fiatalos Chadwick Boseman. Nyilván Lee-nek nem volt pénze arra, hogy Az ír-hez hasonlóan digitálisan fiatalítsák meg a színészeket egyes jelenetekhez, de ez a húzás még úgy sem sikerült igazán, hogy közben az ember értékeli, hogy Lee nem a könnyebb megoldást választotta. Ez és a rettenetes hossz egyértelműen ront az élményen, és van egy sanda gyanúm, hogy ez a film így nem kerülhetett volna mozis forgalomba.

A másik probléma, hogy van egy rakás teljesen életszerűtlen mellékszál, pár ócskább poén és nem minden színész telitalálat. Az eltitkolt gyerekről szóló történet például vagy teljesen valószerűtlen, vagy nem bontották ki elég egyértelműen a társadalmi és politikai hátterét. Aztán van több francia szál is, de Jean Reno végig úgy néz ki, mint aki a nyaralásról esett be a forgatásra, az aknamentesítő lány és az egyik főhős fia között pedig annyira működik a kémia, mint a budapesti tömegközlekedésben az e-jegyrendszer. A film tele van ilyen egészen marginális közjátékokkal, amelyek 10-15 percekre totál félreviszik a fókuszát, amelynek köszönhetően sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy komoly drámát, könnyed vígjátékot vagy valamiféle egészen kifacsart paródiát nézünk.

Ugyan Jean Reno kicsit csalódás, de azt el kell ismerni, hogy a fontosabb szerepekre sikerült egész jó figurákat találni. A négy főhős közül ketten (Clarke Peters és Isaiah Whitlock Jr.) a Drótban szereztek igazán nevet maguknak, előbbi Lester Freamon detektívként lehet ismerős, utóbbi pedig Clay Davis szenátort alakította. Ha valakinek ez a film alatt nem estik le, ne aggódjon, Whitlock Jr. karaktere a film végén elenged egy hatalmas "shiiiiiiiiiet"-et, ami a védjegyévé vált a Drótban, és azóta mémként lett kitörölhetetlen része a popkultúrának. Az már más kérdés, hogy Whitlock karaktere a leginkább kidolgozatlan a négy közül, de erről majd egy kicsit még később. A másik két színész Delroy Lindo és Norm Lewis, de a négy közül leginkább Lindo és Peters karakterein van a hangsúlyt. Lindo egészen elképesztő hitelességgel mutatja be, hogyan alakul ki újra és újra egy vietnámi veteránban a poszttraumás stressz, és mit vált ki egy gyengébb idegzetű exkatonából, ha évtizedekkel később visszatér azokra a helyekre, ahol élete legszörnyűbb pillanatait kellett átélnie. Őt ellensúlyozza Peters, a higgadtabb, megfontoltabb barát, akinél viszont sohasem egyértelmű, hogy mi a motiváció, az arany vagy elhunyt barátjuk hazahozatala.

És a társadalmi vagy politikai kikacsintások mellett ez a film igazi ereje. A sok hülye mellékszál mellett jutott arra idő, hogy a film egészen az alapokig megmutassa, a négy bajtárs barátságára milyen hatással van egy ilyen speciális helyzet. Stormin' Norman a vezetőjük és barátjuk volt, ez köti őket össze igazán. De közben az se lenne rossz, ha mindannyian meggazdagodnak az aranynak köszönhetően. Ez a két érzés csapong végig a szereplőkben, előhozza belőlük a legrosszabbat, hogy aztán a nagy finálénál minden a helyére kerüljön. Vagy mégsem.

SPOILER

(Muszáj egy kicsit spoileresen írni pár dologról, szóval aki erre érzékeny, az görgessen a követező SPOILER felirat utánig!)

Lee komplett munkássága nagyon mélyen merít a blaxpoitation műfajból, ezért mindig is vonzódott az erőszak nagyon grafikus megjelenítéséhez. De még ez sem indokolja azt, hogy a négy főhős közül az egyiknek mindössze annyi a szerepe, hogy ő lett a sikeres és gazdag arc négyük közül, hogy aztán a film felénél bevallja, igazából tönkrement, nincs semmije, de az aranyat ne magukra, hanem a fekete közösségekre költsék. Ebből lesz egy érdekes ideológiai vita, majd pár perc múlva Eddie rálép egy aknára, kettészakad a teste, elveszti a végtagjait, és mindezt a kamera telibe mutatja a pityergő húscafat utolsó másodperceiig. Hasonlóan értelmetlen halált hal Whitlock karaktere is, akiről még annyit sem tudni, mint Eddie-ről, cserébe egy kissé ártalmatlan helyzetben ráveti magát egy gránátra (ahogy egy társuk tette Vietnámban anno), és hősi halált hal. De ennek a jelenetnek semmi súlya nincs, a gránát nem veszélyeztetett igazán senkit, és kb. annyira rázta meg érzelmileg a nézőt és a társait a jelenet, mint a száradó festék a falon. Különösen fájó, hogy amíg két főszereplőt is ócska horrorfilm szintjén (ny)írtak ki, addig Lindo komplett történetszála kerek egész, amelynek a lezárása is tökéletes.

Ezen kívül akad még egy csomó furcsaság. Az aranyat ugye annak idején az amerikaiak küldték a lahu nevű délkelet-ázsiai népcsoport megsegítésére, de a film végén felbukkanó, az aranyat alanyi jogon maguknak követelő, fegyveres helyiekről egy pillanatra sem derül ki, hogy ehhez a népcsoporthoz tartoznak-e, inkább szimpla fegyveres vietnámiaknak tűnnek. Így viszont érthetetlen, miért ragaszkodnak ennyire az aranyhoz. Annak sincs túl sok értelme, hogy egy anya 30 évig titkolja a félvér lánya elől az apját, ahogy az apja sem tud arról, hogy van egy lánya. Miért? A szégyenérzet nincs kifejtve, és ettől meglehetősen logikátlan az egész jelenet.

SPOILER VÉGE

A Da 5 Bloods nincs a Csuklyások szintjén, és nem valószínű, hogy Lee ezzel szerzi meg az első komoly Oscarját, de a mostani amerikai és globális tüntetések idején rengeteg olyan fontos üzenettel rendelkezik, amely egy kicsit közelebb hozhatja az emberekhez azt a problémát, ami miatt annyira elégedetlenek most sokan világszerte.

És a végére engedjen meg némi személyes részletet az olvasó. Idén voltam nászúton Vietnámban, ezért még mindig nagyon erősen élnek az emlékek, amelyeknek egy része a filmben is feltűnik. Az amerikai katonák vietnámi gyerekek ellen elkövetett borzalmainak fotói is felbukkannak a filmben, és ezek egytől egyig láthatóak a saigoni (ma már Ho Si Minh-városi) háborús múzeumban. Iszonyatosan jót tett a film képi világának, hogy a stáb tényleg kiutazott Vietnamba, és nem csak a városi részeket vették fel ott, hanem a dzsungeleseket is. A King Kong: Koponya-sziget óta pedig tudhatja a világ, hogy kevés lenyűgözőbb hely létezik Délkelet-Ázsiánál. 

De ami különösen fantasztikus a filmben, és kötődik is hozzá személyes élményem, az a Vinh nevű helyi idegenvezető karaktere. Vinh a filmben végig az amerikai veteránokat segíti annak ellenére, hogy a háború az ő családján is nyomot hagyott, neki is volt olyan felmenője, akit elüldöztek vagy kivégeztek. Nekem is hasonló élményem volt Vietnámban, ahol egy Dui nevű, 22 éves idegenvezető mesélt arról, hogy létezik egy korosztály, amely már a háború után nőtt fel a kommunista vezetésű Vietnámban, és hiába dicsekedik azzal a kormány, hogy az ország mennyire sikeres, és az egyik leggyorsabban fejlődő gazdaság a világon, ahol erősödik a középosztály, azért a háborút megnyerő rendszer megítélése mégsem ennyire egyértelmű. Dui édesapjától például pont a kommunisták kobozták el a teljes vagyonát, és zárták évekre börtönbe, hogy aztán szabadulása után hosszú évekig ne tudjon hazatérni. Az ő és Vinh története is azt mutatja, hogy amíg az oroszok, a helyi kommunisták, a franciák meg az amerikaiak évtizedeken át nem tudták eldönteni, ki kontrollálja ezt az országot, addig több generációnyi vietnámi kényszerült szembenézni azzal, hogy bármelyik oldalra is állnak, halál, börtön és erőszak vár rájuk.

Ez az, amit a Da 5 Bloods már nem tud bemutatni, de talán egyszer annak is eljön az ideje, hogy Vietnám borzalmait ne csak fehér meg fekete amerikai katonák szemén keresztül mutassák be Hollywoodban. 

(Borítókép: David Lee / Netflix)