Tegyük fel, hogy egy pénzes megrendelőtől, legyen a neve a vicc kedvéért Netflix, kapok egy zsák pénzt és mellé szabad kezet, hogy válasszak egy olyan eseményt, amiről lehetőleg az egész világ (kivéve Észak-Korea, Szudán, Kína és a Krím-félsziget) hallott, és remek alapanyagot szolgáltat a paródiára. Azonnal az Eurovíziós Dalfesztivált választanám.

Írnék is egy forgatókönyvet, amiben a fő szál az lenne, hogy egy képzeletbeli, úgy tízmilliós operettköztársaságban az illiberális vezetés úgy dönt, hogy márpedig meg kell nyerni a soron következő eseményt, mert akkor az azt követőt már ők rendezhetik, és megmutathatnák a világnak, hogy egy ilyen műsort igenis meg lehet rendezni a deviancia tombolása nélkül is. A "Nálunk a nők nem szakállasok" fedőnevű projektben összeáll egy konzervatív think tank, amiben csupa kontaszelektált káder ül (a soha be nem futó DJ, a punkból a kormányzatnak becsicskuló nagy öreg, a külföldi konzuli pozícióról erre az ügyre visszahívott egykori rádiós, stb.), de akik mellé az éceszgéber miniszter odatesz pár lelkes fiatalt is, hogy némi esély mutatkozzon arra, hogy a projektre elkülönített lóvéból az ilyenkor kötelezően lefutott 23,4 százalékos lefölözési kör után is megmaradó jelentős összeg ne ablakon kidobott pénz legyen.

Az induló kilétét végül az Egy Nóta Két Nem című, dalversenynek álcázott pénzszivattyúban ("a gyártáson lehet a legtöbbet lopni", mondja egy ősrégi spanyol-belga közmondás) "közönségszavazatok" döntik el, valójában egyéves megfeszített munka, elemzés, statisztikai analízis után patikamérlegen rakták össze azt a műdalt, ami pont annyira nacionalista, hogy még cuki legyen, és pont annyi nyúlás van benne az eddigi nyertesektől, hogy igazán ne lehessen belekötni. A külügyben első számú nemzeti ügyként kezelik a dalfesztivál megnyerését, és a kurváktól a zsaroláson át mindent bevetnek, hogy legalább a szomszédos országoktól megkaphassák a maximális pontszámot.

És amikor a döntőben B-La színpadra lép a "Pántlika, de tört ütemben" című, direkt csak rovásírással megadott című dalával (sok sikert a fordításhoz), és az ország vezetése a fővárost négy részre osztó, folyón összekapcsolt uszályokra felállított gigakivetítőn követi az eseményeket, az amszterdami aréna napok óta betegeskedő szennyvízrendszere felmondja a szolgálatot, és a szar derékig teríti be a színpadot.

Ebből értelemszerűen épeszű ember nem forgatna filmet, eredeti ötletnek talán a mindent elöntő szarvihart nevezném, illetve azért az egyért kezeskedem, hogy nem loptam. Hogy a Netflix miért döntött úgy, hogy az Eurovíziós dalfesztivál: A Fire Saga története című Will Ferrell-filmet nem elássa valami nukleáris hulladék-lerakó alá, hanem kiengedi az egész világ elé, teljességgel érthetetlen, bár egy dologra kiválóan alkalmas: elgondolkodni azon, hogy a Netflix abszolút művészi szabadságot favorizáló belső rendszerét vajon nem kellene-e úgy finomhangolni, mint az algoritmusukat, ami a kínálat mellett a legfontosabb tényező a szolgáltató sikerében. Mert lehet, hogy egy Scorsesére rá lehet bízni egy filmet, és úgy 80 százalékos valószínűséggel belőni, mit kapunk a pénzünkért, de ennek a filmnek a rendezője teljesen másik ligában játszik.

David Dobkin rendező eddigi karrierjét elnézve egyébként nagy meglepetésnek azért nem nevezném, hogy a film olyan lett, amilyen. Az Ünneprontók ünnepével karrierje csúcsára érő Dobkin mellett a forgatókönyvet jegyző Ferrell és Andrew Steele (meg a vágó, aki nem szedett ki a 132 percből legalább 40-et) tehető felelőssé a katyvaszért, de ha megnézzük Steele IMDb-profilját, kiderül, hogy 240 Saturday Night Live-epizód írásában vett részt, azaz ő nem egybefüggő történetekben, hanem kis vignettákban, szkeccsekben gondolkozik, és ezzel el is jutottunk az Eurovíziós dalfesztivál: A Fire Saga története alapvető hibájához. Ez nem egy film, hanem hosszabb-rövidebb szkeccsek sorozata, amiket valahogy összekötnek, ha más nincs, az izlandi manóhittel, a fiában csalódott apával, két lábon járó sztereotípiákkal és így tovább.

A sztori: a 2307 fős Húsavíkban van egy helyi zenekar, a Fire Saga, amiben Lars és Sigrit már évek óta együtt zenél, legalábbis erre utal, hogy a Jaja Ding Dong című slágerükért ölni tudna a műértő közönség 12-től 87 éves korig, és ha netán nem a farkakról szóló dalt játsszák, akkor a kocsmában kitör a balhé. Lars azért zenél, mert nyerni akar az Eurovízión, Sigrit meg azért, hogy Lars végre észrevegye, hogy szerelmes belé. Fatális véletlenek sorozata után kijutnak Edinburgh-be, és részt vesznek a fesztiválon, ezzel kivívják az izlandi nők 70 százalékát ágyba vivő fater (Pierce Brosnan) elismerését, és pár akadályt (orosz és görög popsztárokat) legyűrve a romantikus szál is olyan véget ér, amilyet a 3. percben tippeltünk neki.

Ez egy romkom, amiben Will Ferrell pont azt a karaktert hozza, amit az eddigi összes filmjében, csak míg Ron Burgundy még vicces volt, azóta eltelt 16 év, és az ott csúcsra járatott ferrellizmusok elkoptak, élüket vesztették, és maradt helyettük Lars, egy magas, tuskó, tehetségtelen, gyerekes pali, aki iránt nulla szimpátiát érzünk. Sigrit (Rachel McAdams) ezzel szemben egy romantikus, kedves csaj, akinek elég lenne két jó szó is, ráadásul énekelni is tud, és olyan méltósággal viseli minden idők egyik legkínosabb színpadi balesetét, hogy azt tanítani kellene, de a tuskó Lars még ezt sem értékeli a helyén. Jellemző, hogy a film egyik működő vicce az, hogy ők ketten valószínűleg (de nem biztosan) nem testvérek.

A másik (mármint működő poén) egy komplett karakter, az orosz versenyző, Alexander Lemtov (Dan Stevens), aki egymaga testesíti meg az össze eurovíziós klisét, és még ezeket is túltolják 200 százalékkal, és hagyják Stevenst láthatóan imprózni sok jelenetben, ő meg ezt maximálisan kihasználja. Lemtov lecsap Sigritre, ő a romkomok elmaradhatatlan csábítója, de elcseszi a dolgot, el hát, mert olyan nincs, hogy a hős ne nyerje el szíve választottja kezét, ugye. És miközben megy ez a kissé nyálas romantikázás, a háttérben zajlik egy verseny is, ami a keretet adja a színes, szagos képeknek, de sajnos az EBU, az Európai Műsorszórók Egyesülete nem akart vagy tudott olyan mélységig beleszólni a filmbe (hivatalos gyártók pedig Ferrell cégei mellett), hogy ne legyenek benne totális marhaságok, mint a tabellán kétszer szereplő Hollandia, az állandóan változó szabályok és a teljesen hiteltelen lebonyolítás.

Amihez az EBU leginkább kellett, az egy spontán közös énekléses montázs, amiben korábbi nyertesek és ikonikus indulók tűnnek fel, és mint minden zenés filmben, itt is egy csodásan megkoreografált videóklipet adnak elő, amiben mindenki minden sort kívülről fúj, és minden tánclépéssel tisztában van. Együtt énekel itt Netta Barzilai, John Lundvik, Anna Odobescu, Bilal Hassani, Loreen, Jessy Matador, Elina Necsajeva, Jamala és Conchita Wurst, hegedűn játszik Alex Rybak, zongorán kísér Salvador Sobral. Minket sem hagytak ki, de a strigulánk a slendriánságot erősíti, a magyar indulót Lisa Lisának hívják és a svéd Kajsa Mohammar hozza 8 másodpercben.

jól mutatja be azt a fesztelen, eklektikus, giccses, semmilyen szinten komolyan nem vehető dalversenyt, amit mi, magyarok már évek óta fogcsikorgatva, izomból akarunk hozni, és az istennek nem vesszük észre magunkat az orkoknak öltözött finnek, a részeg pulykát indító írek vagy az ukrán legenda, Verka Szerducska között. De ne menjünk el a soundtrack mellett csak úgy, aki szereti a mainstream europot, tapsikolni fog a film alatt. Ferrell saját maga énekelte a részeit, Rachel McAdams-nek egy Molly Sandén nevű svéd énekesnő segített be, amit hallunk, az kettőjük hangjának egyfajta vegyítése, habár a film zenei producere szerint annyira hasonló a hangszínük, hogy ő maga konkrétan nem tudja megmondani, mikor melyiküket hallani inkább.

A külső helyszínek (Izland, Edinburgh, Glasgow) szépek, a szakmunkára egy szavunk nem lehet, csak éppen a film az istennek nem áll össze koherens egésszé. Mintha a vicceket nem csapnák le, várod a poént, de nem jön, és mire észbe kapsz, már hat "nem nagy a farkam" viccel később járunk, de poén még mindig nem került elő a fészerből. Egy dologra jó ez az egész: a rajongókban életben tartani a reményt, hogy ha majd egyszer nem fenyeget minket a COVID-19, megint lesz egy olyan dzsembori valahol Európában, ahol minden belefér, főleg az, hogy teli szájjal röhögjünk saját magunkon – és ehhez nem kell Will Ferrell.

Hol látható: Netflix