Az utóbbi évek egyik legnagyobb sikersorozata a Stranger Things volt, ami nagyon ügyesen épített a nosztalgiára, arra, hogy a nyolcvanas évekhez bátran vissza lehet nyúlni, mert emberek százezreit fogja megszólítani a sok videojátékos vagy filmes utalás. Két évvel a netflixes sorozat indulása után pedig bemutatták a Ready Player One című filmet, amiről kollégánk azt írta, hogy ez a popkulturális utalások emlékműve.

A retróhullám persze nem velük kezdődött, 2010 nyarán is volt már egy film, ami előre jelezte, mire számíthatunk majd. Tíz évvel ezelőtt, augusztus 13-án került az amerikai mozikba a Scott Pilgrim a világ ellen című film, ami Bryan Lee O'Malley képregénysorozata alapján készült. A sztorija a következő: van egy húszas évei elején járó, elsőre kicsi teszetoszának tűnő kanadai srác, Scott Pilgrim, aki még nem heverte egy korábbi szakítását, de összejön egy nála több évvel fiatalabb lánnyal, akit még le lehet nyűgözi azzal, hogy egy zenekarban játszik. Hamarosan azonban feltűnik a színen egy vagány, futárként dolgozó amerikai lány, Ramona Flowers, akibe a főhős azonnal beleszeret, a helyzetet pedig némileg bonyolítja, hogy új barátnője hét gonosz exét is le kell győznie.

A tanulság leegyszerűsítve annyi, hogy igazán csak akkor tudunk továbblépni, fejlődni, ha leszámolunk a múlt kísérteteivel, ami nem tűnik olyan nagy megfejtésnek, de tény, hogy kevesen dolgozták fel ezt a témát olyan rendhagyó, műfajokat és médiumokat összemosó formában, ahogy a film alkotói tették. 

Az első Scott Pilgrim képregény 2004-ben jelent meg, és összesen hat rész készült 2010-ig. O'Malley azt hitte, csak páran lesznek kíváncsiak majd a képregényeire, de a sorozat óriási siker lett, a japán és az amerikai képregénykultúra határmezsgyéjén egyensúlyozó füzeteket a szakma is nagyra értékelte, még a manga szülőhazájában, Japánban is. Az Oni Press kiadó már az első szám után felkereste Marc Platt producert azzal, hogy ezt bizony meg kellene filmesíteni. O'Malley elsőre nem volt elragadtatva az ötlettől, félt attól, hogy milyen lesz a végeredmény, de fiatal volt, és kellett a pénz. Az Universal Studios egy brit rendezőt kért fel, hogy vegye a kezébe a projektet. Edgar Wright éppen a Cornetto-trilógia első filmjét, a Haláli hullák hajnalát népszerűsítette, amikor megkeresték az ajánlattal. 2005 tavaszán forgatókönyvíróként csatlakozott hozzá Michael Bacall is, és persze a munkálatokban részt vett maga O'Malley, aki – mivel ekkor a képregénysorozattal még nem ért el az utolsó részhez – bizonyos elemeket átemelt a filmből. Hogy mi legyen a film vége, azzal kapcsolatban persze ő is adott tippeket, de Wrightékra bízta, a döntést, bár tiltakozott, amikor kiderült, hogy az egészet arra akarják kifuttatni, Pilgrim hagyja eltűnni az életéből Ramona Flowerst, és visszatér gimis barátnőjéhez. Volt más opció is, de az alkotók azt a verziót például viszonylag hamar elvetették, hogy Scott Pilgrim valójában egy sorozatgyilkos. (Hogy pontosan milyen egyezések és különbségek vannak, azt itt lehet elolvasni.) 

Cera-lem első látásra

A szereplőválogatás 2008-ban kezdődött. A Universal Seth Rogent szerette volna Scott Pilgrimként viszontlátni, a rendező választása viszont Michael Cerára esett, ugyanis Wright nagy rajongója volt Az ítélet: család (Arrested Development) című sorozatnak, amiben a színész is játszott. Cera mellett szólt még az is, hogy kanadai, ami előny egy Torontóban játszódó filmnél, illetve hogy fogott már a kezében hangszert, meg az is, hogy már volt gyakorlata abban, hogyan kell lúzert alakítani, aki nála sokkal jobb csajokkal akar összejönni. Mégsem volt nyerő választás, mert úgy tűnik, az embereknek ekkora már elegük volt a színészből, aki minden egyes filmjében és sorozatában ugyanazt a karaktert játszotta. A legendárium szerint amennyire lehetett, igyekeztek olyan színészeket választani, akik kellően hasonlítottak a képregényes karakterekre, Wright szerint a castingokon több olyan színész megjelent, akikért ma is ölni tudna, példaként Rooney Marát hozta fel. 

Csak a zene

Ugyan a film a képregényes és a videojátékos utalásoktól, azok képi világának átemelésétől lett igazán egyedi, de nem szabad elfelejteni, hogy az egész történet kiindulópontja a zene volt, pontosabban egy kanadai banda, az azóta már feloszlott Plumtree Scott Pilgrim című száma. Az egyik jelenetben a főszereplő az ő pólójukat viseli. 

A főbb szereplők közül állítólag csak Micheal Cera zenélt korábban, a többieknek pár hetük volt megtanulni, hogyan kell játszani a hangszerükön, Cera pedig olyan jó volt, hogy egy kicsit még vissza is kellett fognia magát. A filmben szereplő kitalált bandák mögött egyébként igazi zenészek álltak, Scott Pilgrim zenekarának, a Sex Bob-Ombnak a dalait Beck írta, a Metric ihlette a The Clash at Demonheadet, Dan the Automator írta Matthew Patel, az első gonosz ex számát, és így tovább.

Ugyan ember legyen a talpán, akinek elsőre feltűnt az összes finom kis utalás (ha akarjuk nevezzük easter eggnek), de talán szép számmal vannak azok, akiknek gyorsan leesett, hogy a Sex Bob-Omb két tagja is egy-egy ismert zenészről kapta a nevét: tessék csak megcserélni Young Neil nevének két tagját, és igen, a gitáros Stephen Stills is egy létező személy, mégpedig a Crosby, Stills, Nash & Young alapítója. A filmzenét egyébként Radiohead producere, Nigel Godrich jegyzi, nem véletlen, hogy az egyik lemezbolti jelenetben több albumuk borítója is látszódik.  A zene és a videojátékok pedig több ponton kapcsolódnak, Pilgrim volt barátnőjének a bandája, The Clash at Demonhead egy 1990-es játékról kapta a nevét, egy másik zenekar, a Crash and the Boys neve is ebből a körből származik, a végső összecsapás helyszíne, a Chaos Theater az EarthBound című játékból van. 

Persze a filmes/tévés kikacsintások sem maradnak ki, egy sikeres randi után az egyik jelenet a Seinfeld című sorozat előtt tiszteleg, és – főként a női karaktereknél – nagyon is épít a filmes klisékre, Ramona Flowers például igazi manic pixie dream girl, vagyis a múzsa modernkori megfelelője, a férfi főszereplő vágyainak tárgya, aki kicsit fura, kicsit különleges, és segít a főhősnek megtalálnia önmagát. 

Jöhet a ráadás

Mielőtt a Scott Pilgrim 2010 augusztusában a mozikba került volna, a San Diego-i Comic Con fesztiválon pár szerencsés már megnézhette a filmet, és el voltak tőle ájulva. És miért is ne lettek volna, ez az a közönség, ami tudta értékelni Wrighték koncepcióját, az alkotók náluk biztosra mentek. Kár, hogy ez a lelkesedés nem ragadt át a nagyközönségre. Hiába sikerült megnyerni a kritikusokat, már az első hétvégén látszott, hogy a Scott Pilgrim nem lesz kasszasiker. Az első hétvégéjén csak az ötödik legjobban teljesítő film lett. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyan filmekkel mutatták be egy időben, mint a The Expendables, illetve az Ízek, imák, szerelmek (Eat Pray Love) Julia Robertsszel a főszerepben. Míg ez a két film 35 és 24 millió dollárt termelt pár nap leforgása alatt a mozikban, addig a Scott Pilgrim a világ ellen csak 10,4 milliót, ezt később is csak 48 millióra sikerült feltornázni, míg a költségeket ennek majdnem a kétszeresére saccolták. 

Persze a kultuszfilmeknél nem mindig jön össze az azonnali siker, Wright egy interjúban John Carpenter két ismert filmjét hozza fel példaként: a Dolog (The Thing) nyolcadik helyen nyitott, a Nagy zűr kis Kínában (Big Trouble in Little China) pedig még az első tízbe sem került bele. Több magyarázat is született arra, hogy a sok pozitív visszhang ellenére a mozikban miért bukott meg a film. Van, aki szerint rossz volt az időzítés, hiszen nagyon erős volt a felhozatal a bemutatója idején, és amúgy sem volt tipikus nyári popcorn-mozi, mások viszont azt mondják, hogy a film túlzottan megelőzte a korát, és tíz évvel később kellett volna bemutatni. És valóban, azóta talán többen vannak, akik képesek ilyen mennyiségű vizuális információt befogadni, amennyit itt ránk zúdítanak közel két órában. 

Született olyan elemzés is, miszerint a film nem találta meg a korcsoportot, aminek szólhatott volna, a fiatalokban akkor még nem élt olyan erős nosztalgia a nyolcvanas és a kilencvenes évek iránt, az akkori harmincasok és a negyvenesek pedig nem tudtak azonosulni a film huszonéves szereplőivel. Tegyük hozzá, mind O'Malley, mind Wright a hetvenes, nyolcvanas években volt gyerek, és eleve más generációhoz tartoztak, mint akikhez a film eredetileg szólt volna. Mert persze tök jó, hogy Edgar Wright azzal érvelt, amikor a Nintendo amerikai részlegétől el akarta kérni a Legend of Zelda zenéjét, hogy ezek egy generációnak jelentik a gyerekkort – csak épp nem az akkori kamaszok gyerekkorát.

A rendezőnek stabil rajongói köre volt a Haláli hullák hajnalának köszönhetően, de Wright most egyszerre túl sok világot és műfajt akart összekapcsolni, az emberek nem tudták eldönteni, hogy ez egy szuperhős-film, egy vizuális effektekkel felturbózott fejlődéstörténet avagy egy ifjúsági film, mint ahogy az sem volt egyértelmű, hogy Pilgrim lúzer vagy szuperhős, és így tovább. (Wright egyébként később kivette a részét egy igazi szuperhős-film munkálataiban is, ő volt ugyanis az Ant-man egyik forgatókönyvírója. Ezt a munkát már korábban elvállata, de a Scott Pilgrim-film miatt egy időre eltávolodott a projekttől.) Persze ez semmit nem von le Wright rendezői kvalitásaiból, ahogyan az sem, hogy olyan kollégáktól kér tanácsot, mint Quentin Tarantino, Guillermo del Toro vagy Sam Raimi. Tarantinótól származott az ötlet, hogy az első pár perc, amikor a stáblista fut, legyen nagyon harsány és feltűnő, hogy felkészítse az embereket a vizuális élményre. 

Utóélet

Az Universal szerencsére eléggé jól fogadta, hogy a Scott Pilgrim a világ ellen megbukott a moziban.

Ennek ellenére büszkék vagyunk rá. Fontos, hogy olyan filmek is készüljenek , amik valamilyen egyedi ötleteken alapulnak. Mindeközben azt kívánjuk, bárcsak többen mentek volna el megnézni

– állt a közleményükben. A Scott Pilgrim egyébként sem az alkotóknak, sem a stábnak nem törte ketté a karrierjét, a színészek közül volt, aki egészen az Oscar-díjig vitte azóta, mégpedig Brie Larson, aki a filmben Scott Pilgrim exét, Envy Adamst alakította. Edgar Wright ugyan rendezőként nem igazán termelékeny, de három évvel a Scott Pilgrim után bemutatták tőle a Cornetto-trilógia harmadik filmjét, a Világvégét, és ő jegyzi a 2017-as Nyomd, Bébi, nyomd! című filmet is. 

És hogy lesz-e folytatás? Michael Cera szerint kicsi a valószínűsége annak, hogy második részt forgatnak egy olyan filmből, ami ekkorát bukott a kasszáknál, de a lehetőséget nem zárta ki teljesen. A rendező az Entertainment Weeklynek megemlítette, hogy a film többi alkotójával együtt már aktívan beszélgetnek arról, hogy folytatást kellene készíteni a 2010-as filmhez, mégpedig egy animét. O'Malley ugyanebben az interjúban azt is megemlítette, hogy szeretné képregény-karakterként is feléleszteni a szereplőket, például a pandémia elején megrajzolta Scottot nagy szakállal az állán. A stáb pedig pár héttel ezelőtt újra összegyűlt a kamerák előtt, hogy tartsanak egy jótékonysági olvasópróbát.