Hihetetlen, de már öt éve annak, hogy 2016. január 14-én, 69 éves korában Alan Rickman meghalt. Az angol színész bár daganatos betegséggel küzdött, élete utolsó éveiben is rendszeresen dolgozott.

Alan Sidney Patrick Rickman 1946. február 21-én született Londonban. Kora gyerekkorát tragédia árnyékolta be: édesapja, a gyári munkásként dolgozó Bernard Rickman meghalt. Alan akkor csupán nyolcéves volt. Alan Rickmant és három testvérét édesanyjuk nevelte fel egy külvárosi lakótelepen. Rickman úgy emlékezett azokra az időkre, hogy édesanyja olyan volt, mint egy bármire képes tigris.

Alan Rickmant mindig vonzotta a színészet, először mégis grafikusnak tanult, pár évet dolgozott is a szakmában, miután két barátjával sikeres vállalkozást indított. Huszonhat évesen mégis jelentkezett London egyik legrégebbi drámaiskolájába, ahol elnyert egy rangos ösztöndíjat, így hiába számított túlkorosnak, élhette gyerekkori álmát: színész lett. 

Alan Rickman Angliában leginkább a színházi szerepei miatt volt ismert, bár feltűnt tévés produkciókban is.  Első igazán nagy mozis sikerét ugyanannak a filmnek köszönhette, mint Bruce Willis.

Drágán add az életed (Die Hard, 1988)

A filmben ő alakította Hans Grubert, a német terroristát, méghozzá annyira meggyőzően, hogy a rajongók szentül hitték, a színész német származású. Különleges orgánuma és lehengerlő játéka miatt egyből belopta magát mindenki szívébe.

Robin Hood, a tolvajok fejedelme (Robin Hood, Prince of Thieves, 1991)

Talán nem meglepő, hogy Gruber után szintén negatív karaktert osztottak rá. A Robin Hoodban Kevin Costner mellett tűnt fel mint Nottingham bírája. Rickman itt olyan arcát mutatta meg, amitől, aki csak látta, rajongásig beleszeretett a játékába. A filmben nyújtott alakításáért megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó díjat az 1992-es BAFTA-gálán.

Igazából szerelem (Love Actually, 2003)

A film a romantikus műfajok egyik királya, talán nem véletlenül. Alan Rickman itt a zseniális Emma Thompsonnal döf tőrt a nézői szívbe. Pontosabban azzal, ahogyan a filmbéli feleségét alakító Thompsonnal bánik. A színész és a színésznő első közös filmje az 1995-ben bemutatott Értelem és érzelem, amit még jó pár másik közös munka követett, mint például a Rickman által rendezett Téli vendég, amiben a színésznő játszotta a főszerepet. De együtt játszottak az Áruló csókjában, a The Song of Lunch című filmben és a Harry Potter filmsorozatban.

Dogma (1999)

Az ezerarcú színész nem csak gonosz karakterként vagy hősszerelmesként állta meg a helyét. Bebizonyította, hogy a komédia is az ő asztala, ha ahhoz tartja kedve. Kevin Smith Dogmájában ő testesítette meg Metatront, azaz az Úr hangját. Bár a szerep nem volt nagy, a jelenet, amikor Rickman letolta a nadrágját, a film egyik legemlékezetesebb pillanatává vált. Angyalként ugyanis mindössze annyi látszott a lába között, mint amennyi Ken babánál is. Azaz semmi.

Sweeney Tood, a Feel Street démoni borbélya (The Demon Barber of Fleet Street, 2007)

Egy újabb negatív karakter, amiért szintén nem lehet gyűlölni. Alan Rickman úgy tudta megformálni a gonosz szerepeket, hogy mindig csempészett beléjük némi eleganciát, és akármilyen ördögi történettel ruházták fel, ő abban is megtalálta a karakter lényegét. Emellett énekelni is hallhattuk Alan Rickmant, a kellemes orgánumú színész bár nem egy dalos pacsirta, ebben a feladatban is helytállt.

Parfüm, egy gyilkos története (Perfume: The Story of a Murderer, 2006)

Bár a filmet a főszerepet játszó Ben Whishaw vitte a hátán, a csúcsdíszt Dustin Hoffman és Alan Rickman rakta fel a játékával. Rickman újfent bizonyította, hogy hideg, kimért és távolságtartó stílusban is képes úgy vászonra vinni egy karaktert, hogy a nézők rajongásig képesek szeretni annak az összes jelenetét. Még akkor is, ha egyetlen lenéző pillantásával eléri, hogy az is szégyellje magát, aki nem tett semmi rosszat, csak arra vetemedett, hogy leült megnézni a gyilkos „orr” történetét.

Harry Potter-filmek, 2001–2011

S ha már gyilkos pillantások, nem hagyhatjuk ki Rickman egyik leghíresebb szerepét: Perselus Pitont. A Potter-saga talán legnagyobb fordulatát köthetjük Piton karakteréhez, akit részeken keresztül úgy építettek fel, hogy minél nagyobb ellenszenvet váltson ki az olvasóból és a nézőből egyaránt, míg az utolsó könyvben lévő visszaemlékezéssel szembesíti az embereket azzal, hogy nála hűségesebb, bátrabb és erősebb karakter a világon nem létezik.

Rickman azon kevesek egyike volt, akik Piton igazi történetét a kezdetektől ismerték; az írónő, J. K. Rowling maga avatta be a színészt a titokba. Így a filmekben az a lenyűgöző, hogy a tudás birtokában az első pillanattól úgy játszott, hogy gonosznak tűnő karaktere apró rezdülésekkel, pillanatokkal mindig tükrözze valódi énjét.

Mivel is zárhatnánk ezt a cikket, mint az idézettel, amit a színész is legalább annyira összemosott saját magával, mint a rajongók vele. Természetesen Perselus Piton és Albus Dumbledore mondatváltásáról van szó, mikor az igazgató realizálja, hogy hiába telt el másfél évtized Lily halála óta, Piton még mindig abból a reménytelen szerelemből táplálkozva óvja a nő fiát:

– Ennyi év után is?
– Örökké!