A Végzet: A Winx Saga egy tinisorozat, kis- és nagykamaszoknak.

Az alapvilágot Iginio Staffi álmodta meg képregényben, amelynek sikerén felbuzdulva a 2000-es évek elején rajzfilmsorozatot készített a történetből Winx Club néven.

A világ megmaradt, karaktereket is átemeltek, a történetet viszont újragondolták, ami nem is csoda: azóta eltelt húsz év. A mesét kedvelő közönség már felnőtt, így az alaphangulat is sötétebb.

Létezik egy varázsvilág, párhuzamosan a miénkkel, amiben tündérek, varázslók, harcosok és mindenféle szörnyek élnek.

Főhősünk Bloom (Abigail Cowen), 16 éves lány, aki bár tündér, eddig az emberek világában nevelkedett. Majd amikor az ereje lángra kapott – hiszen tűztündér –, felfedezték és átvitték a varázsvilágba, hogy ott egy bentlakásos iskolában tanulja meg irányítani a képességét.

Ezzel párhuzamosan feltűnik egy olyan szörny, ami legutóbb 16 éve pusztított (véletlen egybeesés?), halálra rémíti a suli igazgatóját, akinek reakciója alapján egy nagyon veszélyes lényről van szó, és ez a lény az első jelenetben szét is marcangol egy gyanútlan, birkáit óvó pásztort.

Az első rész eléggé szájbarágós, minden második mondat azért íródott, hogy a néző képben legyen, mi is az alapszitu, mik a viszonyok, ki kicsoda. Ez az idegesítő egyértelműsítés a második résztől megszűnik,

Ez egy ifjúsági fantasysorozat. Aki fiatalnak érzi magát, vagy ízlése kiterjed erre a műfajra, az biztos, hogy élvezni fogja a tinitündérek sztoriját.

A főszereplő lány, Bloom sokszor idegesítően önző, de ezenkívül szinte az összes szereplő egész izgalmasan megírt karakterfejlődésen megy keresztül.

A miértekre jó tempóban érkeznek válaszok, a múlt fokozatosan tárul fel, és ez a figyelmet végig fenntartja. Nagy szerepet kap a közösségi létezés; a szereplők egymáshoz csiszolódása, a bizalom kialakulása, az egyénben rejlő erősségek felfedezése, annak csapatban való kamatoztatása is legalább annyira izgalmas, mint a varázsrejtélyek sora.

Ami kicsit furcsa húzás: a technika jelenléte. Még a sima világban játszódó sorozatokban is inkább az az alap, hogy a telefonok különleges helyzetekben kapnak szerepet, leginkább akkor, ha dramaturgiailag fontos. Itt annyira a szereplők része, mint amennyire a valóságban minden embernek. Nyilván az kérdés, hogy a párhuzamos varázsvilágba hogyan jut el az internet, miért ismerik az Instagramot, de ezeket egyszerűbb elengedni, mint filózni rajtuk.

Ami sokkal inkább probléma: 

Csupán annyi információt kaptunk, ami ahhoz elég, hogy felvegyük a szálat, de mélyebbre nem jutunk.

• Az iskolát például körbeveszi egy védővarázs, de mégsem tilos a tanulóknak annak túloldalán császkálni. 
• A tündérek különböző tulajdonságokkal bírnak, az órákon mégis eszméletlenül egyszerű dolgokat tanulnak, bezzeg amikor önvédelemről van szó, mindenki úgy használja az erejét, mintha hatalmasabbak lennének az idős, többet tapasztalt tanároknál.
• Vannak tündérek és harcosok, de a harcosokról nem derül ki semmi, nincsenek képességeik, amit csinálnak, azt egy földi halandó is meg tudná tenni, mégsem derül ki, mit keresnek ebben a világban, mitől ők azok, akik.

Kiszámítható és előre egyértelmű elemből viszont van bőven, amit már az első részben belebegtetnek, ám akadnak olyan fordulatok is, amik szerencsére kiszámíthatatlanok.

Egy másik erős elem, amivel a fiatal nézők biztos könnyen azonosulnak: a felnőttek titkolózása. Azt nem tudni, hogy a valóságban mennyire állja meg a helyét, hogy a felnőttek ennyire ne avassák be a gyerekeket semmibe, főleg ha azok már szexelnek, füveznek és kifejezetten komoly döntéseket hoznak a jövőjüket illetően. De az biztos, hogy sok kamasz érzi azt, hogy kihagyják őket a felnőttek világából, miközben semmi másra nem vágynak, mint hogy ne kezeljék őket gyerekként. 

A színészek teljesen rendben vannak, talán a Bloomot játszó színésznő az egyedüli, aki néha tud antipatikus lenni – de neki meg ilyen a karaktere. A többi lány és az igazgatónő is oké, de semmi kiemelkedő alakítás. Ezt a produkció talán nem is igényelte. Viszont a legtöbb színész olyan gyönyörűen beszél, hogy a beszédtechnika-tanáruk valószínűleg megkönnyezte alakításukat.

Ami kicsit kérdéses:

Nyilván van benne egy-két elem, amitől muszáj a karika, de sokkal inkább szól a kiskamaszoknak, mint amennyire félteni kell őket attól, hogy kétszer elhangzik valami csúnya szó, és elfüstöl három spangli.

A sorozat nem hosszú: hat epizód, részenként egy óra. Ha minden igaz, számíthatunk második és harmadik évadra is, bár a Netflix erről még nem adott ki hivatalos információt.