Index Vakbarát Hírportál

Karanténterápia: a bezártság mint gyógyír

2021.02.20. 15:25

Nemrég érkezett az HBO GO kínálatába a 2020 őszén forgatott Karantén meló című film Doug Liman rendezésében.

Az egész produkciót érdemes két részre szedni nemcsak a cím, a történet alapján is; a film első fele szól inkább a karanténról, míg a második arról a bizonyos melóról.

Nézzük az első felét; Linda (Anne Hathaway), a multicégnél dolgozó nő és Paxton (Chiwetel Ejiofor), a munkanélküli férfi hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást, mindezt Angliában a tavaszi karanténra vetítve.

A pár életét nemcsak a bezártság bonyolítja, hanem az azt megelőző szakítás is. Azaz a két ember úgy tölti együtt otthon a nap 24 óráját, hogy van köztük egy állandó feszültség, és pont ez adja az izgalmát is a szituációnak, hiszen – ha nem lenne a vírus –

a két ember már rég külön tudott volna költözni, végleg pontot téve többéves kapcsolatukra.

Az első pillanattól egyértelmű, hogy kibeszéletlen dolgaik vannak, ám a kémia a két fél között kézzelfogható, így szinte borítékolható, hogy a film nem úgy ér véget kettejük között, ahogyan azt gondolnák. És ez még akkor is így van, ha ez az egymásra találás egy végleges búcsút előzne meg.

Sok kritikát kapott a film első felének vontatottsága és az is, hogy a sok „hisztin” kívül nem történik benne szinte semmi. Azt is nehezményezték, hogy a karanténhelyzet túlságosan erőltetett, a benne megmutatott villanások pedig unalmasak.

Ám a film első felének lényege pont ez. Egy teljesen átlagos, szakításban lévő pár életét láthatjuk.

A főszereplő a kapcsolati dráma, a kommunikáció hiánya és az, hogy a két fél a saját traumái és tragédiái miatt képtelen a másikra figyelni. A bezártság csak mellékszereplő. Ez teremti meg a szituációt, hogy az elkerülhetetlen beszélgetések létrejöjjenek.

Hiszen az életben is sokkal jellemzőbb szokás, hogy ha két ember elhidegül, akkor szakítanak, szétköltöznek, és inkább cipelik magukkal a lezáratlan történeteiket, mintsem a lelkükben elvarrják a közös szálakat.

A karantén sokakat tanított meg arra, hogy kicsit leálljanak a nagy hajtással, szembenézzenek problémáikkal,

vagy, ahogy mondani szokták, engedjék, hogy a lelkük utolérje a testüket. Sokan maradtak együtt otthon összezárva a családdal vagy akár egyedül, annyi biztos, hogy talán mindenkire hatással volt ez a szokatlan szituáció, még akkor is, ha mindenkire másképp hatott.

Először Paxton lelkivilágába kapunk némi betekintést. Hamar kiderül, hogy nem ő volt a szakító fél, és megviseli a bezártság, mert egy múltbéli bűntette miatt eddig is nehezen talált munkát, de így egyáltalán nem tud dolgozni. Feszültségét az érzelmi hullámvasútnak megfelelő magasságokba és mélységekbe csomagolja, például verset olvas az utcán az ablakban hesszelő szomszédoknak, vagy eladja a motort, amit hamarabb említ élete szerelmének, mint volt barátnőjét, Lindát.

Ezzel szemben Linda problémái lassabban mutatkoznak meg. A nő továbbra is otthon dolgozik, home office-ban, mindennap más selyem pizsialsóban, de a Zoom-meetingek tiszteletére sminkben – és felül elegánsan felöltözve. Talán ez is sokaknak idézi fel saját otthoni munkamódszereiket. Szép lassan jutunk el a felismerésig, hogy a nőnek mi nyomja a lelkét, mi az a bánat, ami megfertőzte a boldogságát, és amit nem tud kibeszélni a férfival, aki hosszú évekig a társát, cinkosát és támaszát jelentette.

Talán ez a film tanulsága, hogy ne csak kényszerhelyzet szülje, hogy figyeljünk egymásra.

Az apró karanténmomentumok pedig bár eltúlzottak, mégis egy olyan állapotot mutatnak meg, amit valószínűleg minden néző megélt, vagy ha személyes tapasztalata nincs is az ügyben, akkor is érzékelte ezeket a jelenségeket:

  • Anne Hathaway szinte hisztérikusan veri fakanállal a fazekat, hogy ő is hangos zajkeltéssel fejezze ki tiszteletét az egészségügyi dolgozók előtt, közben az arcára kiülő pánik a tehetetlenség érzését mutatja.
  • De jelen van Paxtonban és a maszkhisztijében is, a másfél méteres sorban állásban és a kenyérsütés iránti görcsös ragaszkodásban.

A film második fele  viszont elvezet ahhoz a szituációhoz, amit az elsőben tyúklépésekkel építettek. Paxton illegális szállítói munkát kap, a sors pedig úgy hozza, hogy az egyik napon pont annak a cégnek a birtokában lévő gyémántot kell fuvaroznia, ahol Linda is dolgozik. A zsákmány két okból is könnyű célpontnak minősül, hiszen egy hamisítvány is jelen van a buliban, illetve a gyémánt tulajdonosa évekre egy New York-i széfbe szeretné azt záratni, így senkinek sem tűnne fel, hogy melyik példány kerülne örök védelem alá.

Hogy mi lesz a vége, hogyan döntenek a szereplők, mit tesznek a kínálkozó, ám morálisan megkérdőjelezhető, törvényileg pedig egyértelműen tiltott tett lehetőségével, az a filmből kiderül, a lényeg, hogy

a két karakternek lesz egy közös ügye.

Annyi viszont biztos, hogy innentől kezdve nemcsak a fő cselekmény változik meg, hanem az egész film is. Az alkotók valószínűleg kevésnek érezték a kapcsolati drámát, szerették volna felturbózni a sztorit, mégis olyan, mintha két különálló ötletet gyúrtak volna össze, ami viszont mindkét részt gyengíti.

Érdekes lenne megnézni a rablás szálát mint különálló alkotást jobban kidolgozva, talán akciófilmként. Így a nagy egészet nézve egy kicsit összecsapott végeredményt kapunk. Ám ha nem várjuk el tőle, hogy megváltsa a világot, az is elég, ha szórakoztat.