Egy szoros női barátság már önmagában is olyan, mintha

Ezt spékelték meg az alkotók azzal, hogy a Firefly Lane – Szentjánosbogár lányok című sorozatban egy barátság több évtizedes történetét az időben ugrálva mutatják be. Ettől lehet visszafogottabb a This Is Us (Rólunk szól) című sorozat érzete, de ha összehasonlításra adnánk a fejünket, csak csalódás várna ránk.

A történet Tully (Alissa Skovbye, Katherine Heigl) és Kate (Roan Curtis, Sarah Chalke) barátságát mutatja be a hetvenes évektől egészen a kétezres évek közepéig. Tiniévek, egyetemi betekintés, első munkahely, szerelem, gyerek, karrier.

A sorozat ezekbe az életszakaszokba enged bepillantást, és bár az időben ugrálásnak köszönhetően sok dolognak nincs tétje, néhány fordulat mégis tud meglepetéseket okozni.

Mind a Tully, mind a Kate karakterét játszó színész remekül hozza a szerepét. Talán nekik köszönhető, hogy az egymást követő epizódok a gyenge történetvezetés ellenére is pörgetik egymást – bár ebben azért a Netflix rendszere is ludas: a részek végén talán csak éppen levegővételnyi szünetet engedve ugrik a folytatásra, nehogy véletlenül is át lehessen aludni egy éjszakát.

A karakterek fiatalkori énjét játszó színésznők szuper édesek, de Katherine Heigl és Sarah Chalke játéka még a leggyengébb idővonalon is zseniális. Kate és Tully tűz és jég, talán nem is különbözhetne jobban, és bár barátságuk néha nem tűnik reálisnak, mégis többször bizonyítják, hogy a köztük lévő szövetség erősebb bármi másnál. Egyfajta függésben élnek, ami visszavezethető arra, hogy fiatalként annyira magányosak és elveszettek voltak a hatalmas világban, hogy amikor egymásra találtak, kölcsönösen rátámaszkodtak a másikra. Ám ha valamelyikük kihátrálna ebből az egyensúlyból, a másik biztosan elesne, így mintha ez pecsételné meg sorsukat.

A sorozatban a jelen 2003-at jelenti, egészen addig, amíg be nem dobnak egy villanást 2005-ből, belengetve egy tragikus eseményt. Természetesen az utolsó részig nem derül ki, hogy pontosan mi történik a jövőben, viszont az egész sztorinak ez a puzzle-darab adja a leggyengébb részét: nem tesz hozzá az élményhez, inkább elvesz belőle.

A könyv itt eltéréseket mutat, amiből csak következtetni lehet arra, hogy a Netflix a regény végétől eltérő folytatást tervez. Ha ez nem így van, akkor a Szentjánosbogár lányok joggal kerülhetne fel az „elbénázott befejezések” képzeletbeli ranglistájának dobogós helyére.

Ami miatt viszont mégis megéri megnézni az első évadot: szépen felépítették a két karakter felnőtté válását, nem elfelejtve az őket fiatalkorukban ért traumákat, hatásokat. Ha csak a kétezres években játszódó történetet néznénk, nem lenne világos, mi alapján hozzák meg döntéseiket, így viszont a néző következtethet a múlt eseményeiből, és drukkolhat, hogy Tully és Kate le tudja győzni az őket kísértő démonokat.

Tully, a kétezres évek egyik sztárriportere felnőttkorában is cipeli fiatalkori traumájának súlyát, folyton kötődési problémákkal küzd, hála drogfüggő édesanyjának, aki nem teremtette meg számára anno az érzelmi és anyagi stabilitást.

Kate pedig nem szeretne hazugságban élni, ahogyan azt szüleitől és testvérétől látta. De mintha kamaszt nevelő anyaként sem mindig lenne tisztában saját értékeivel és erősségeivel. Válófélben van, jobbra-balra csapong, és nemcsak a férfiak között, hanem álmait is hajlamos összekeverni másokéval. Ettől pedig olyan, mintha sosem tudná, mit akar pontosan.

Összességében a sorozat kellemes, minden hibája ellenére jó hangulatú. Ezt fenn is tartja az utolsó rész feléig, de az utolsó húsz percben mintha megpróbálná tönkretenni mindazt, amit felépített. Viszont van benne néhány fontos gondolat, illetve remek színészi alakítás, ami miatt mégsem sérül akkorát az élmény.