A Netflixen futó, A fenntartható halászat valódi arca című dokumentumfilm (Seaspiracy) a következő olyan alkotás, ami feltárja, hogyan végez az emberi faj tömeges öngyilkosságot. Nem könnyű végignézni a másfél órát, de mindenképpen érdemes, mert olyan információkat oszt meg, amiket máshonnan nehezen lehetne megtudni.

Persze azért nem árt szem előtt tartani, hogy mint minden alkotás, ez is csak egy nézőpontot képvisel.

A bálnák szeretete indította útjára Ali Tabrizi brit filmrendezőt, hogy kamerát ragadjon, és utánajárjon a japán partok nyílt vizein zajló illegális bálnavadászat miértjeinek, illetve a műanyagszennyezés tengeri élőlényekre gyakorolt hatásainak.

Nincs még egy olyan iparág, ami annyi állatot ölne le, mint a kereskedelmi halászat, ezt a tényt pedig súlyosbítja a tudat, hogy vadon élő állatokról beszélünk. De a halászat iparosodása még ennél is több sebből vérzik. Vegyük például azt, hogy a kifogott állatok 40 százaléka mellékfogás, ami azt jelenti, hogy feleslegesen leölt életek. Véletlenül rossz irányba úszó teknősök, cápák, delfinek. Évente például 50 millió cápát fognak ki így.

Vannak termékek, konzerv, fagyasztott vagy vákuumcsomagolt halak, amiket a boltban úgynevezett „fenntartható hal” minősítéssel jelölnek meg. A probléma a címkék mögött viszont az, hogy egyik cég sem tudja biztosítani, hogy halászat közben tényleg nem fogtak ki véletlenül más állatokat, hiszen nincs annyi ellenőr a hajókon, aki ezt figyelemmel tudná követni. A filmből az derül ki, ha van is ilyen, sokan megvesztegethetők, de arra is találtak példát, hogy a felügyelőket halálosan megfenyegették, sőt akadtak, akiket meg is gyilkoltak.

Tabrizi mindebből arra következtet, hogy a halászat mögött legalább akkora szervek képviseltetik magukat, mint a droghálózatoknál vagy az embercsempészeknél, sőt ezek sokszor összefüggésben állnak egymással.

Amire azonban talán még a fiatal tengerszerető fiú sem gondolt, hogy olyanokban csalódik majd nagyot, akiket eddig támogatott, megoldást várt tőlük a tengerek problémáira.

Kutatása során olyan adatokkal találkozott, amiket mintha hét lakat alatt őriznének. Ilyen például az, hogy az óceánok műanyag-szennyezettségének majdnem ötven százalékát a halászhálók teszik ki. Ezenfelül is jelentős százalékot jelent minden egyéb, vízbe került, halászattal kapcsolatos műanyagszemét. Hogy értsük ennek a súlyát, a szívószál ennek a nagy egésznek a 0,03 százalékát teszi ki.

Környezetvédelmi kampányokban vagy klímaváltozással foglalkozó előadásokon mégsem esik szó a halászat által termelt szemét súlyosságáról, csak arról, hogy milyen rossz dolog az egyszer használatos műanyag, ami nyilván tény, de ezek szerint ez csak a probléma kis szelete.

Természetesen ezeknek az adatoknak a birtokában egyből felmerül a kérdés: a tengervédő, környezetvédelmi szervezetek erről miért nem beszélnek? Tabrizi hiába tette fel ezt a kérdést a legnagyobb egyesületeknél, nem kapott választ, így ahhoz, hogy megértse a hallgatás okát, követte a pénz útját. Ő arra a következtetésre jutott, hogy ezeknek a szervezeteknek anyagilag nem fűződik érdekük ahhoz, hogy ez a súlyos információ napvilágot lásson.

A filmben számos szakember világít rá arra, hogy ha a halászat a jelenlegi tervek szerint folytatódik, akkor annak az egész világra nézve lesznek következményei. Olyan dolgokra hívták fel a figyelmet, amikre az ember otthon, a kanapén ülve nem is gondolna, hiszen nincs rákényszerítve – még. Ilyen például az az információ, hogy a halak oszlopos mozgásának legalább akkora az ereje, ha nem nagyobb, mint az árapálynak vagy a hullámoknak. Így ha tovább csökken a halállomány, akkor a felszíni meleg tengervíz kevésbé keveredik a hidegebb lentivel, és ezzel a halászat akár az óceánok felmelegedésére is hatással lehet.

Az is egy érdekes információ, hogy a cápák irtása azt eredményezi, hogy a tengeri táplálékláncban a cápák eledelei olyannyira elszaporodnak, hogy felzabálják a saját táplálékukként szolgáló halakat, ami pedig saját kihalásukhoz vezet, hiszen nem lesz mit enniük. És ez a folyamat továbbgyűrűzik a táplálékláncon.

Tabrizi a filmben arra keresi a választ, hogy létezik-e egyáltalán fenntartható halászat, és végül arra jut, hogy nem. Persze az ilyen kijelentéseket érdemes fenntartásokkal kezelni, hiszen Tabrizi a filmben saját nézőpontjával szembesít.

A filmben a rendező olyan dramaturgiai elemekkel próbálja alátámasztani mondandóját, hogy láthatjuk, amint megérkeznek Taijiba, a japán rendőrség egyből megállítja az autójukat, és arról érdeklődnek, mi céllal érkeztek. A film sugalmazása az, hogy ennek oka nem más: nem szeretnék, ha kikerülnének információk, képek és felvételek az illegális delfin gyilkolásról és hasonló brutális dolgokról.

Izgalmas rész az, amikor két thai férfival készítenek interjút, akiket korábban rabszolgaként tartottak fogva garnélát halászó hajókon. A két férfi arról számol be, hogyan kerültek a hajóra, milyen körülmények között tartották őket, és miként tudtak megszökni. Nem mindenki volt ilyen szerencsés, akadtak, akiket a tengerbe dobtak, olyan férfiak, akiknek szülei sosem fogják megtudni, hogy halálukat nem egy véletlen okozta. Épp ezt a részt forgatták, mikor hirtelen össze kellett pakolniuk. Menekültek, mert megjelent a rendőrség.

A tengerek gyógyulásának kérdései, az újravadonosítás kilátásai hihetetlenül izgalmasak, de a kormányok még nem állnak készen arra, hogy változtassanak. Az iparág gyakorlatilag szabályozatlan, az egyetlen etikus megoldás, ha nem eszünk több halat. Nagyjából ez a film tanulsága, amivel nyilván nem kötelező egyetérteni, de elgondolkoztató. 

A film egyik utolsó gondolatát Dr. Sylvia Earle tengerbiológus mondja el, amikor arról beszél, hogy a legtöbb pozitív és negatív dolog, ami változást hoz az emberi civilizációba, egyetlen emberrel kezdődik.