Zack Snyder a 300- és a DC-filmek után ismét visszatér elsőfilmes műfajához: a zombiapokalipszishez. A Netflixen bemutatott A halottak hadserege sok szempontból pont olyan őrült, helyenként extravagáns és snyderes, mint amit az ellenmondásos rendezőtől megszoktunk, a nagy kérdés csak az, hogy a zombifilmek műfajába mennyire illeszkedik napjainkban Snyder megszokott stílusa.

Zack Snyder mottója talán ez is lehetne: „a túl sok még mindig kevés”. Ezt már tapasztalhattuk a nagyszerű, de sok szempontból túlspilázott 300-ban, a kevésbé jó, de szintén túlpörgetett Batman Superman ellenben vagy nemrég HBO-ra került négyórás Zack Snyder: Az Igazság Ligájában.

Az egyszerre kultikus és ellentmondásos rendező most ismét az élőhalottakról forgatott filmet (a 2004-es Holtak hajnala George A. Romero 1978-as klasszikusának remake-je volt), illetve a zombiapokalipszisről, amely ezúttal Las Vegasban, a szerencsejáték városában pusztít, és egy kis csapatnak kell benne egy kaszinó széfjét „kirabolnia”. 

Bautista, a zombigyilkos szuperhős – civilben hamburgersütő

Miközben George A. Romero klasszikus zombifilmjei kisemberekről szóltak, addig az izompacsirta Dave Bautistáról és a hasonló adottságokkal ellátott filmbéli társáról, Omari Hardwickról meg a többi karakterről sem lehet elmondani, hogy átlagemberek lennének. Scott Ward (Dave Bautista) például csak civilként sütögeti a hamburgerek fasírtjait valami ócska gyorsétteremben, amúgy igazi szuperhős kommandós, aki csapatával fontos állami embereket ment meg, illetve bevállal egy életveszélyes kaszinórablást a zombivá vált Las Vegasban. A halottak hadserege összes fontosabb karaktere olyan, mintha egy videojátékból léptek volna ki, de maga a film is sok szempontból akár a

Az alapfelállás is igen egyszerű: miután Las Vegast a film elején történt titkos katonai szállítmány balesete után elözönlik a zombik, a várost karanténba zárják, és egy japán simlis milliárdos, Tanaka (Szanada Hirojuki) azzal bízza meg Scott Wardot, hogy szedjen össze egy csapatot, amellyel végrehajtják az említett kaszinórablást. Kétszázmillió dollárt kell elhozniuk, abból ötvenmillió Wardé és a csapatáé (úgy osztja el a pénzt, ahogy akarja), a maradék meg Tanakáé, tiszta sor.

Itt kezdődik a szokásos, hosszúra nyújtott verbuválós rész, ami már a Zack Snyder: Az Igazság Ligájából is ismerős, és természetesen ebben a nagyjából két és fél órás filmben sem ússzuk meg ezt egy óra alatt. A különbség csak annyi, hogy míg a DC-filmben a szuperhősök legalább érdekes karakterek voltak, addig A halottak hadseregek összes figurájával találkozhattunk már valamilyen nyolcvanas évekbeli akciófilmben, de a hozzájuk kötődő történeti elemek (tele könnyfakasztónak szánt klisékkel) is ezekből ismerősek. Persze a zombifilmek alapszabálya ez: ne kötődj túlságosan soha senkihez, így nem fog óriási traumaként érni, amikor egy zombi szétmarcangolja a fejét. 

Klisék hadserege

A film második harmadától kezdve kezdődik a tényleges akció, amikor hőseink behatolnak a zombik hadseregétől hemzsegő Vegasba, és rögtön egy zombitigris és két alfazombi köszönti őket. Mert hát vannak itt alapzombik, akik lassúk, hörögnek és nagyon buták, mint ahogy eddig is megszoktuk, meg alfazombik, akik gyorsak, intelligensek és sokkal veszélyesebbek, mint az alapmodell. Snyder ezekkel az extrákkal próbálta feldobni a faék-egyszerűségű sztorit, de mondjuk még a leggyengébb Walking Dead-évad vagy -rész után is a legnagyobb jóindulattal is megmosolyogtató a narratíva. 

Ami az akciót vagy a látvány illeti, az a legtöbbször helyén van – bár azért érződik a filmen, hogy alacsonyabb költségvetéssel készült, mint például a 300 vagy a DC-filmek. Tisztességesen megrendezett, korrekt jelenetek, de nem éreztem annyira, hogy hiányzna, hogy nem mozivásznon nézem a filmet (az USA-ban a mozikban is vetítették A halottak hadseregét). Az alapvető probléma, hogy néha nem igazán látni a tényleges akciót a túl sok vágás vagy zavaros kameranézet miatt. Szerencsére azért ez nem minden jelenetre igaz, és főleg nem annyira tragikus, mint a legutolsó Resident Evil (Kaptár)-filmben

Rutinos horrorfilmnéző már sokszor előre  sejti, ki fog meghalni, túl sok meglepetést tehát ezen a téren a Snyder-film nem okoz, bár egy-két zombimészárlás tényleg egész kreatívra sikerült. 

„Végül is zombifilm, mit vártunk tőle?”

A 1932-es Fehér zombi című Lugosi Béla-film óta (amely a műfaj első darabja volt) jó pár zombifilm készült, köztük olyan klasszikusokkal, mint a Romero alkotásai, a 28 nappal később, vagy a The Walking Dead-sorozat. Ezekhez képest A halottak hadserege csak a nagy átlagot képviseli, egy-két kreatívabb motívummal, mint a zombitigris, a nyitójelenet, 

vagy ahogy Las Vegast először elárasztják az élőhalottak. A katartikusnak szánt jelenetek inkább csak bosszantóan klisések vagy megmosolyogtatók, a jellemzően Zack Snyder-esen hosszú felvezetés pedig itt tényleg erőltetett és felesleges. A film megjelenése óta a Netflix egy tweetben közölte, hogy „Reméljük, hogy mindannyian szeretitek A halottak hadseregét! Ó, és mielőtt megkérdeznétek... Ez a Snyder-vágás” – magyarán nem lesz a filmből újabb, négyórás verzió. Mi ennek csak örülni tudunk...