Kinyitottak a mozik, a Disney nem várt sokat, egy klasszikus mese élő szereplős változatát azonnal betette a kínálatba. A Szörnyella két remek színésznővel meséli el a rettegett karakter eredettörténetét, az más kérdés, hogy ez mennyire sikerül neki.

Szükségünk van főgonoszokra. Olyan karakterekre, akiket nem lehet megmenteni. Akik képesek végignézni, ahogy egy mérgezett almától mély álomba szenderülünk, vagy ha nincs kéznél gyümölcs, akkor ott a rokka orsója. A nézőknek kellenek a kegyetlenek, akikben nincsen jóság, akiktől félni lehet. A gonosz, aki megtanítja, hogy a világ nem csak játék és mese, és ha nem vigyázol, elkap, megfőz és felfal a gonosz Hókuszpók – vagy a nő, aki hozzáment apádhoz, kizár az örökségből, és szolgasorba taszít.

A klasszikus mesékben ezeknek a karaktereknek nem volt eredettörténetük, nem magyarázták meg, miért váltak gonosszá. Mert a mesék úgy tanítanak, hogy happy enddel képesek elmondani olyan dolgokat, amikre a szülők képtelenek lennének. Hogy létezik halál, árulás, kegyetlenség. Akármennyire is szeretnénk megóvni gyermekeinket a rossz dolgoktól, a struccpolitika erre a legrosszabb megoldás. Hiszen ha tudjuk, hogy mitől és kitől kell félni, több esélyünk lesz a túlélésre, mint ha bizalmat szavazunk egy sorozatgyilkosnak csak azért, mert előbbre helyezzük gondolatban a sanyarú gyerekkorát, mint a saját testi épségünket.

Todd Phillips 2019-es Joker filmjét több kritika is érte, hogy felmenti főszereplőjét a jövőbeni bűnök alól. Tény, hogy a film üzenete főként arra volt kihegyezve, hogy hogyan termeljük ki kegyetlenséggel és az empátia teljes hiányával a saját gonosztevőinket, de ez attól még nem ment fel egyértelműen senkit a majdani gyilkosságok terhe alól. Abban a produkcióban például nem gyengítette a karakter kegyetlenségét, hogy megmutatták, hogyan hasad szét a lelke. Mindemellett nem is gyerekeknek szánták a filmet, hanem egy olyan korosztálynak, amelynek már nem kell megtanítani a gonosz létezését.

Azért furcsa gyerekkorunk Disney-meséinek élő szereplős változatait nézni, mert ez olyan, mintha újraírnák a régen megtanított szabályokat. A nagyobb bevétel és/vagy népszerűség reményében ezek a produkciók már nem csak a legfiatalabbaknak szólnak. Egyszerre szeretnék megszólítani a gyerekeket, a gyerekes felnőtteket, a felnőtteket, családosokat, párokat, szingliket. Egyszóval: mindenkit. Innentől kezdve pedig a klasszikus szabályok megszűnnek, a mesék eredeti céljukat elvesztik, az eladhatóság veszi át a legfontosabb szerepet.

Ez történt a Szörnyella című mozifilmnél is, ahol fogtak egy rettegett főgonoszt, kiherélték a karakterét, és vadóc Disney-hercegnőt formáltak belőle. A furcsa az egészben az, hogy Szörnyella karakterét mintha felmentették volna ismert bűnei alól. A film amúgy nem rossz, tökéletes nyári lötyögős mozi, szórakoztató és vicces egyszerre, csak ahhoz, hogy ez megszülethessen,

A film egy Szörnyella-eredettörténet, visszamegy a karakter gyerekkoráig. Megismerhetünk egy különc kislányt, akit egy olyan tulajdonsága miatt szekálnak, amiből amúgy kettő perc alatt előnyt lehetett volna kovácsolni. Így az alaphitelesség eredete egyből csorbul. Ám a személyiségét pont ez a különcség (a haja) határozza meg: fekete és fehér, a jó és a rossz, ami együtt van benne jelen. Gyerekkorát beárnyékolja egy tragédia, amiből két hű társ tudja kimenteni, bár a karakterek később egyenrangú partnerekből egyszerű végrehajtókká válnak. Igaz, ennek folyamata legalább a szemünk előtt zajlik, és a végeredmény maximálisan összeegyeztethető a mesékből megismert félnótás segítőkkel.

Szörnyella nem volt mindig (vagy nem volt csak) Szörnyella. Megismerhetjük Estellát, az ambiciózus, vicces és érző lányt, aki alapból nem volt gyenge személyiség. Furcsa ez, mert a filmnek így egyszerre van egy menő és egy kicsit kétségbeejtő üzenete:

• Ha szabadjára mered engedni valódi énedet, akit hosszú éveken keresztül elnyomtál, akkor a tükörben azt fogod látni, akit mindig is kerestél, és meg tudod valósítani az álmaidat.
• Az álmok megvalósításához és ahhoz, hogy ki tudjunk állni magunkért, jó út, ha elnyomjuk magunkban a lelkiismeretet, a bosszú pedig megfelelő motiváció.

Ennek a kettősségnek azonban aligha dramaturgiai okai vannak. Egyszerűen összeférhetetlen, hogy egy szerethető karakterből úgy akartak egy kevésbé kedvelhetőt csinálni, hogy a legsötétebb dolgait kihagyták a sztoriból. Miközben 

Ez a személyiségének az egyik jellemzője, viszont ebben a filmben maximálisan érződik, hogy az alkotók szerettek volna megfeledkezni erről, a Disney ezt a vonalat nem merte bevállalni; azaz úgy akart több bőrt lehúzni a történetről, hogy a konkrét bőrlehúzás tényéről elterelje a figyelmet. És ettől a film nemcsak zavaros, hanem álszent is.

Ám ha mindettől eltekintünk, élvezhető, szórakoztató filmet kapunk. Ezt pedig két személynek, két Emmának köszönhetjük. Emma Stone és Emma Thompson jutalomjátéka a film, lubickolnak szerepükben. A film létrejöttének összes bűnét meg lehet bocsátani, annyira élvezetes ezt a két remek színésznőt nézni, ahogy elengedik magukat, és bohóckodnak. Emma Stone Gollam-szemével és iszonyatosan vicces mimikájával még sosem játszhatott ennyire szabadon, hiszen azért a legtöbb filmben olyan személyeket alakított, akik valamennyire megfelelnek a világ erkölcsi iránytűjének, ebben a konvencionális keretekből kilépő karakterben viszont elengedhette magát és arcizmait is.

Thompson már minden eddigi szerepében bizonyította, hogy bármit el tud játszani, kezdve a nőtől, akinek szíve egy Joni Mitchell-szám alatt törik a szemünk előtt szilánkosra, a bibircsókos különc daduson át egészen a szódásszifon szemüveget viselő, halálmániás tanárig. A Bárónő szerepében minden rezdülése kincs. Karakterét úgy lehetett utálni, hogy közben a lehető legtöbb, képernyőn töltött időt is neki követeljük.

A mellékszereplők is rendben vannak, bár ott ilyen kimagasló lelkesedésről nem lehet beszámolni, viszont a kutyák... A CGI nemcsak sok volt, de sok esetben gagyi is.

Szinte biztos, hogy számíthatunk folytatásra, és talán majd egy következő film adja meg a választ arra a kérdésre, hogyan válik Estella „igazi” Szörnyellává.