Július 15-től mozikban a Tolvajok társasága című film Pierce Brosnan főszereplésével.

Kezdjük a pozitívumoknál:

Lista vége.

Most jöhetnek a negatívumok. A Tolvajok társasága valószínűleg nem annyira felháborítóan borzalmas film, hogy indulatosan negatív kritikát követeljen, de mikor egy alkotás egyértelműen a nézők arcába vágja, hogy mindenkit annyira tuskónak tart, hogy pár erőltetett poénnál és tizenöt teljesen kiszámítható csavarnál többet nem hajlandó nyújtani, amellett nehéz szó nélkül elmenni.

Vannak filmek, amiknek egyetlen feladatuk van: másfél órára kikapcsolni az embereket a napi mókuskerékből, és a stáblista felbukkanásával együtt hamarabb távozni az emlékezetből, mint reggel az elillanó álom.

Sajnos a Tolvajok társasága még ezt a szintet sem üti meg, pedig eleve elég alacsonyra tette a lécet. Pierce Brosnan ebben a filmben olyan, mintha egy hosszúra nyúlt kávé reklámot néznénk, amire a lassítva vonulós jelenetek csak ráerősítettek. 

A Tolvajok társasága (The Misfits) csapata, a törvényt kevésbé tisztelő emberekből verődött össze, akik egyfajta modernkori Robin Hoodként az ellopott vagyont szétosztják a rászorulók között. Teljesen valósághű. Nyilván a folyamatos lopás mellett van idejük némi polgári munkára, amiből milliárdokat keresnek egy következő projekthez, mert persze az nem derül ki, hogyha minden elrabolt értéket a szegényeknek adnak, ők miből dajdajoznak a világban. Van közöttük profi robbantó, ravasz tolvaj és egy nő, aki szeret férfiakat megverni.

Ebbe az impozánsnak nem, ám felejthetőnek annál inkább mondható csapatba társul (némi családi nyomásra) a nyomokban még fellelhető egykori James Bond, aki megmutatja, miért is jó a La Casa de Papel, azaz A nagy pénzrablás című spanyol sorozat. Természetesen azért, mert abba időt, energiát és kreatív agymunkát fektettek – ellentétben a Tolvajok társaságával.

Persze, egy hatalmas rablást sem kell mindig olyan véresen komolyan venni, ahogy például az Ocean's-trilógia is megtalálta az egészséges határt a komolyan vehetőség és a szórakoztatás között. De ebben a filmben a nagy rablásjelenetnek tétje sincs. Minden pillanat előre megjósolható, és aki már látott legalább egyetlen mozifilmet életében, az pontosan tudja, milyen átverések és csavarok következhetnek bizonyos szituációkból.

Ettől viszont a sztori nem kikapcsol a mókuskerékből, hanem annyira bosszantóvá válik az egyértelműsége és a kreativitás hiánya, hogy a film végén több gőzzel a fejünkben jövünk ki a teremből, mint ahogyan bementünk. Ezek azok a filmek, amiknek semmi értelmük, mert se nem viccesek, se nem érdekesek, se nem szórakoztatóak.

Persze, ha valakinek tényleg teljesen mindegy, hogy mit néz, és csupán egy légkondis teremre vágyik, kilencven munkamentes percre és a popcorn monoton rágásra, akkor a lelke nyugalomra lel.

Ám fel kell készülni a viccesnek szánt, célba viszont nem találó és pont ezért kínos pillanatokra, egy méltóságát vesztett 007-es ügynökre, és pár olyan mellékkarakterre, akik semmi nyomot nem hagynak maguk után.

Ám a film legnagyobb hibája az, hogy felmenti a bűnözőket. Mintha a nézők nem bocsátanának meg amúgy is a szerethető karaktereknek a törvényszegésért. (Újfent Ocean's vagy La Casa de Papel). Itt kreáltak egy tényleg nagyon negatív karaktert, akitől nem bűn lopni. A film teljesen okénak állítja be, hogy a tolvaj banda megmérgez több száz embert egy lopásért, aminek végeredménye, hogy egy gonosznak ábrázolt karakter kiesik a képből, ám a fő negatív karakter maximum csak némi aprót veszít, majd megy tovább embereket gyilkolni és tönkretenni a világot.

Persze, a baj nem azzal van, hogy nem egy marveli főgonoszt tesznek ártalmatlanná, hanem azzal, hogy saját törvénytelen cselekedeteiket felmentik. A tolvajos filmek azért működnek, mert bár negatív a motiváció, a nézők mégis tudnak azonosulni a karakterekkel. A Tolvajok társasága című film viszont úgy gondolta, fittyet hány mindenre, fehér bárányokat csinál az alapból hibás értékeket szem előtt tartó karakterekből.

(Most következne az a rész, hogy figyelmeztetőleg kiírnánk, hogy spoiler, de ebben a filmben semmi olyan nem történik, amit ne lehetne egyből kitalálni. Ám aki nagyon szenzitív, és még nem látta ezt a remekművet, ne olvasson tovább.)

Amikor pedig már gyomorforgatóan megkapunk minden kierőszakolt tanulságot, cseresznyét tesznek a hab tetejére: a hatalmas ellopott vagyon az Unicefhez kerül, szentté avatva azokat, akik több száz másikon átgázolva értek célt.

De Tim Roth legalább zseniális színész.