Az emberiség túlnyomó részét történelmi korokon át kínzó alapkérdések között ott a tojás és a tyúk problémája, továbbá a „Vajon hány angyal fér el egy tű hegyén?” dilemma, és végül, de nem utolsósorban az a rejtély, hogy ezek tényleg ennyire hülyék, vagy ekkora gazemberek?

A 2015-ös The Big Short – A nagy dobás című film, amely a Netflixen is elérhető – az utóbbi problémát elemzi, majd megadja a választ: ezek nagyon hülye gazemberek.

2008-ban az USA ingatlanrészvényes gigacsalása bedöntötte a világgazdaságot. A megoldás: iszonyatos pénzt kaptak a bankok ott is, nálunk is, hogy ne menjenek csődbe, mert akkor ugye mindennek vége. A dollármilliárdos mentőmellényeket a kormányok dobták be, de a milliárdokat a „zemberek” dobták össze. A kormánynak nincs pénze, a befolyó adókból gazdálkodik.

Ez nem egy globális összeesküvés-elmélet, hanem mára elemi szintű tény, amiről könyvek, doktori disszertációk, közgazdasági, szociológiai, politológiai szakmunkák készültek. Meg filmek is. Michael Lewis The Big Short című 2010-es könyvéből Adam McKay rendezte meg azonos című, magyarul A nagy dobás címen vetített filmjét. A valódi eseményeken, létező személyek történetén alapuló szürreális drámát vígjátékként mutatták be 2016-ban – az akkor még virális honi mozgóképszínházaink. A The Big Short abban az évben kapott még öt Oscar-jelölést, a gálán pedig egy szobrocskát át is vehettek az alkotók. 

Az amerikai filmeket azért szeretik még mindig a nézők, mert Hollywoodban profik dolgoznak. Magasan képzett filmes szakemberek, akik bármikor tudnak fingós-böfögős vígjátékot csinálni, a világ összes képregényhősének a nagymamáját is felvonultató univerzumokat alkotni, kisujjukból rázzák ki a káromkodós, tinis és sírós-boldogos szerelmes filmeket, a „legjobb hős az amerikai hős” háborúsokat, meg bármit, amit csak el lehet adni. Ismerik a szabályokat, tudják, hogy kell összerakni valamit, ami biztosan működik a vásznon, képernyőn.

Ha akarják, még értelmes dolgokat is összedobnak néha. A nagy dobáshoz összeszedtek egy óriási kupac sztárt. Brad Pitt, Ryan Gosling, Christian Bale, Steve Carell játssza a főszerepeket. Nem érti a nép a bonyolult tőzsdei szakkifejezéseket és folyamatokat? Oké, beültetik a habfürdőbe a dögös Margot Robbie-t, aki pezsgőt szürcsölgetve néhány keresetlen mondatban foglalja össze, hogyan építenek a bankok szarból jelzálogpiramist.

A gyengébbek kedvéért szegény Anthony Burdain is elmondja még egyszer, hogy ha a nyakán maradt tegnapi halat nem dobja ki a szakács, hanem hallevest főz belőle, akkor nem egy új étel születik, hanem romlott halat eszik a vendég. Aki még ezt sem érti, annak Selena Gomez magyarázza el a black jack asztalnál, miért gigantikus bukta, ha valaki feltesz tízmillió dollárt az asztalnál, mert eddig kétszer nyert, majd a nézők egy része arra fogad, hogy megint nyerni fog, más részük meg azokra fogad, akik rá fogadtak. Tízmilliós buktából így lesz milliárdos.

Így már érthető a globális összecsuklás?

A problémák egy részét talán már a magyar devizahitelesek is értik. Az természetesen csak Amerikában lehetséges, hogy ezt a folyamatot ne állítsák le időben. Pedig mindenki tudta például, hogy a független hitelminősítőket az általuk felminősített termékekkel kereskedő pénzintézetek fizetik. Ez is kiderül a filmből. Viccesen.

Ha nem adjuk meg a minősítést, átmennek a Moody'shoz

– magyarázza kétségbeesetten a hatalmas, koromfekete napszemüveget viselő hitelminősítő hölgy, akinek fáj, ha néz. Klassz, hogy a magyar gazdaságot is szokták időnként minősíteni a feddhetetlen nemzetközi minősítőgigászok. Nyilván feddhetetlenül.

Mindenki tudta, hogy bárki felvehet változó kamatozású, tehát kiszámíthatatlan hitelt, mert az a bankok érdeke. A kasza.

Az emigránsok mindent aláírnak, ha meghallják, hogy lehet lakásuk. Fogalmuk sincs a kamatokról.

– dicsekednek a filmben az ingatlan- és hitelügynökök, akik rásózzák a szerződéseket az ügyfelekre. Miért is ne hinnének nekik a szegény ügyfelek, hiszen az egész törvényes, komoly pénzintézetek és az állam mind bólogatnak, hogy minden rendben? Páran, a film alapjául szolgáló történet valós szereplői rájöttek, hogy ez csalás, hazugság, és iszonyú sok pénzt kaszáltak azon, hogy a rendszer bukására fogadtak. Ők a hősök, akiknek drukkolunk. Győznek – és talán kicsit szégyenkeznek is. Aztán minden megy tovább. A főszereplő öröme pont nem felhőtlen. Kétszázmilliót nyer azon, hogy megtámadta a bankokat, de a jövőt illetően mégis borúlátó:

Azt hiszem, hogy az emberek pár év múlva ugyanazt csinálják, amit a gazdasági krachok idején szoktak. A bevándorlókat és a szegényeket okolják majd.

Jó kis vígjáték, megnézném a magyar változatát is. Nem fontos, hogy amerikai sztárok játsszák el, ahogy mindenki csak a pénzre hajt, ahogy mindenkit átvágnak, és a végén mindent az átlagember fizet. Kiváló saját színészeink vannak, de ha mégis kellene nemzetközi húzónév, Bruce Willis biztos vállal pár másodpercet néhány milláért meg egy táska energiaitalért.