A Dűne olyan lett, mint egy két és fél órás trailer; nem történik benne szinte semmi. Mégis, régen fordult elő velem, hogy a moziban töltött időt egyszerre éreztem hat és fél napnak, illetve negyedórának.

Hosszú volt, mert a történet vontatottan haladt előre, mint a homokféreg, aminek útját állja egy sivatagi szikla, és kerülőútra kényszerül. Ám mindeközben a látvány és a hangulat annyira megágyazott a kíváncsiságnak, hogy még háromszor ennyi időt is szívesen eltöltöttem volna a teremben anélkül, hogy akár csak egyszer is a telefonom órájára pillantanék.

Sci-fi még nem hatott ilyen valósághűnek, a moziból kifelé meglepetten konstatáltam, hogy senkinek sem kell homokot lesöpörni a ruhájáról. A Dűnét az év látványfilmjének hirdették, tagadhatatlanul az is lett, ha nem az évtizedé. Gyönyörű, minden részlet okosan és gondosan ki van találva, a kosztüm, a smink, a CGI kifogástalan, és mindezek összhatása hihetetlen magas komfortérzettel tölti el azt, aki jegyet vált a filmre. Viszont rengeteg minden van, azaz nincs, ami miatt mégis erős hiányérzettel párosul a stáblista feltűnése – főleg, hogy a film premierjének időpontjában még messze nem biztos a folytatás, ez a bizonyos első rész pedig a legnagyobb jóindulattal sem mondható teljes értékű mozinak.

A Dűnét (David Lynch után szabadon) Denis Villeneuve rendezte, akinek a munkái egyértelmű bizonyítékként szolgálnak az időgép létezésére; ugyanis a jövőben játszódó vagy jövő inspirálta munkái teljesen hihetők, de ha ez nem lenne elég érv, elég megnézni a 2015-ös Sicario-plakátot is, amin tisztán látszik, hogy a Dűnével párhuzamosan mozikba kerülő Gyurcsány-film, akarom mondani, az Elkxrtuk poszterének koncepcióját lopta el.

Komolyra fordítva a szót, talán nem is lehetett volna egyértelműbb választás a rendezői posztra, mint Villeneuve, aki a Szárnyas fejvadász 2049 és az Érkezés című filmekkel már bizonyította, hogy remek ízlése és szeme van a zsánerhez. Az pedig tagadhatatlan, hogy képzeletének kivetülése Frank Herbert sikerkönyvéről páratlan, ami miatt igencsak indokolt a Dűnét moziban nézni, nem pedig monitoron. 

A szereplőgárdában kitüntetett helyen azok a színészek sorakoznak fel, akik az elmúlt pár és a következő évek divatszínészei, azaz akikhez előszeretettel nyúl Hollywood, ha biztosra akar menni: Timothée Chalamet, Zendaya, Oscar Isaac, Rebecca Ferguson, Dave Bautista, Javier Bardem és Jason Momoa. Valljuk be, a nagy nevek nagy tehetségeket is takarnak, ám a Dűnében mégis mintha színészi eszköztárukat a lakókocsi-öltözőkben hagyták volna civil ruhájukkal együtt. Ez nem azt jelenti, hogy alakításuk rossz, egyszerűen csak színtelenségükkel egészítették ki az amúgy is naturális színekkel felfestett képi világot.

Nem minden homok, ami fénylik, legalábbis az elsivatagosodott Arrakison biztosan nem. A bolygó ugyanis az emberek által uralt Impériumban az egyetlen hely, ahol fellelhető a fűszer, az a különleges por, ami az űrutazás elengedhetetlen kelléke, egy olyan pszichotikus anyag, ami tudattágító hatással rendelkezik. Nem csoda tehát, hogy az igencsak zord körülményeket biztosító bolygó feletti irányítás az egyik legfontosabb kulcs a hatalomhoz és a gazdagsághoz.

A történet elején megtudjuk, hogy a bányászati jogokat hosszú idő óta a Harkonnenek élvezik élükön Baron Vladimir Harkonnen uralkodóval (Stellan Skarsgård), aki a fűszerkereskedelemnek hála a császárnál is nagyobb gazdagságra tett szert. Uralmuk alatt a fremenek, vagyis az Arrakis (köznyelvben elterjedt nevén csak Dűne) őslakosai a körülményekhez képest is még sivárabb életre kényszerültek, és a technológia uralta világban nomád életmódba menekülve próbálnak túlélni a homokdűnék és a kilométerhosszú férgek között. Hazaszeretetük mellett pedig egyetlen dolog tartja bennük a hitet: az, hogy egyszer eljön a megváltó, aki felszabadítja őket, akit reménytől remegő suttogással csak Lisan al Gaibnak neveznek.

A padisah császár viszont úgy dönt, hogy Arrakis fűszerbányászatának felelősségét átruházza az Atreideseknek (mondjuk, nem feltétlenül jófejségtől vezérelve dönt így), egy másik uralkodócsaládnak (Trónok harca-hasonlattal élve a Dűne Starkjainak), amelynek tagjai kitörő lelkesedés híján, de köteleségük teljes tudatában vállalják a feladatot.

A népet vezető Leto Atreides (Oscar Isaac) egészen más felfogásban képzeli el a bolygón való uralmat, mint elődei, a fremenek viszont már nagyon unják, hogy otthonukat folyamatosan kizsákmányolják, így részben szkeptikusan fogadják az új hatalmi elnyomást, részben viszont elindul a szóbeszéd. Ugyanis van rá némi esély, hogy Leto fia, Paul Atreides herceg (Timothée Chalamet) lehet a várva várt Lisan al Gaib, azaz a vízhozó, aki felszabadítja népüket az elnyomás alól.

A tinikorban lévő Paul messiástudat nélkül is rendesen küzd saját személyes problémáival, hiszen apjától azt tanulja, hogyan legyen a jövőben felelős vezető, hogyan gyakoroljon úgy hatalmat, hogy nem használja ki a népet, mindeközben hogyan legyen megfélemlíthetetlen harcos és bölcs gondolkodó. Édesanyjától (Rebecca Ferguson) viszont egy egészen más jellegű terhet örökölt.

A világban ugyanis az egyik legbefolyásosabb hatalmi erő egy csak nőkből álló rend, a Bene Gesserit, amely egy hosszútávfutó mentalitásával szépen lassan próbálja érvényesíteni az akaratát. Ők testesítik meg a vallást, és próbálják meg – csúnya szóval – „kitermelni” a régen megjövendölt modern Jézust. Anno ebből a célból küldte el a Bene Gesserit rend vezetője Gaius Helen Mohiam tisztelendő anya (Charlotte Rampling) egyik volt tanítványát, hogy az legyen Leto ágyasa, hogy közös gyermekük rendelkezzen a rend kiváltságaival is.

Paul rendszeresen álmodik Arrakisról, és kifejezetten sokat lát álmaiban és későbbi látomásaiban egy fremen lányt, Chanit (Zendaya), aki jelenésekben sokat, érdemben viszont szinte semennyit nem szerepel az első filmben. Kicsit olyan, mintha az eleve egy hosszú előzetesnek ható első filmben minitrailereket kapnánk a folytatásról.

Chalamet olyan szempontból tökéletes választás volt Paul szerepére, hogy botsáskatestével és dús szemöldöke alatt megbújó titokzatos tekintetével az elmúlt évek alatt a bölcsészlányok kedvencévé vált, ezáltal bevonzhat egy olyan korosztályt is a mozitermekbe, akiknek máskülönben eszük ágában sem lett volna sci-fit nézni. Viszont a tehetséges fiatal színész erőtlennek és mélabúsnak hatott a Dűne első részében, bár villantott egy-két olyan pillanatot, ami arra engedhet következtetni, hogy a folytatásban meg fog felelni az elvárásoknak, és nem csak különleges arccsontjával éri majd el a figyelmet.

A zenéért Hans Zimmer a felelős, de felelősségre semmiképp sem vonható azért, mert a néha dallamtalan, atmoszferikus hangok is hangsúlyosabbak egyes párbeszédeknél. Greig Fraser operatőrrel kiegészülve remekül valósították meg, amit Denis Villeneuve megálmodott, még akkor is, ha a rendező és társai a forgatókönyvírásban (Jon Spaihts, Eric Roth) nem tudták tökéletesen adoptálni a regény gondolatiságát.

A Dűne egy felnövéstörténet, ami egyszerre szól hatalomról, politikáról, emberségről, emberiségről, a természet és a technológia közötti egyensúly felborulásáról. Egy mese, ami mégis tökéletesen illeszkedik társadalmunk problémáiba, és egy olyan szociológiai tanulmány, ami fantasztikus elemekkel emel el a valóságtól.

Két és fél óra nagyon hosszú idő, és bár egy percig nem lehet unatkozni a Dűnén, mégis olyan érzete marad az embernek, mintha egy hosszúra nyúlt előjátékot kapna, ami el sem jut az igazi akcióig, már véget is ér. De mindezt úgy teszi, hogy a kielégületlenségtől pislogó nézők élvezték a velük történteket, és amint lehet, biztosan jelentkeznek a folytatásért.