Ritka alkalmak egyike, de Hollywood, úgy tűnik, kitermelt magából egy fontos filmet. Az utolsó párbaj tökéletesen világít rá arra a problémára, hogy ha felmerül a szexuális erőszak gyanúja, akkor az mindenről és mindenkiről szól, kivéve az áldozatról.

A film jövetelét nagy várakozás előzte meg, ugyanis a forgatókönyvet (Nicole Holofcenerrel kiegészülve) Matt Damon és Ben Affleck írta, erre pedig utoljára huszonnégy évvel ezelőtt volt példa; ez volt a Good Will Hunting, amiért a két sztár megkapta jól megérdemelt arany szobrocskáját. (A filmben nyújtott alakításáért zsebelte be  Robin Williams pályafutásának egyetlen Oscar-díját.)

A páros a Good Will Huntinghoz hűen Az utolsó párbajban is fontos karakterekben tűnik fel, többek között Adam Driver és Jodie Comer társaságában. A cseresznye a hab tetején a rendező személye. Ridley Scott már többször bizonyította tehetségét olyan történelmi filmekben, mint a Gladiátor vagy A mennyei királyság.

Mostani filmjük egy valóban megtörtént párbajról szól. Egy normann lovag életre-halálra hív ki egy nemest, mert az megerőszakolta a feleségét. Az ügyet a király elé viszik, aki engedélyezi a párbajt, de ha a kihívó fél veszít, a feleséget máglyán égetik el rágalmazásért.

A film szerkezete három részből áll össze, mindegyik részben egy másik karakter nézőpontjából látjuk az eseményeket. Először a férj narratíváját ismerhetjük meg, majd a vádlott szemszögéből látjuk a történetet, végül a feleség verziója következik. A film a mozitörténelem egyik leglátványosabb, legfeszültebb hipernaturálisan ábrázolt párbajával ér véget.

Matt Damon játssza a lovagot, színészileg remekel, de elbaltázott frizurája majdnem a karakter vesztét okozza. Olyan, mintha egy kilencvenes évekbeli fiúbanda kiöregedett tagját látnánk, aki már régen elvesztette bájos külsejét, és borzalmas sérójával kapaszkodik elsuhanó fiatalságába. Szerencsére a történet kellően izgalmas, és minden alakítás annyira feszes, hogy pár perc után el tudunk vonatkoztatni a szörnyű Bundesliga-séró látványától.

Az általa eljátszott karakter, Sir Jean de Carrouges az első körben egy nemes lelkű figura, aki többször kockáztatta már hazájáért és a királyért az életét. Múltját egy szörnyű tragédia árnyékolja be: felesége és gyermeke a tomboló járványok áldozatául esett, így örökös nélkül maradt. Egyetlen értéke a neve, így egyik fő motivációja ezt továbbörökíteni, többek között ezért választja hitveséül Marguerite de Carrougest (Jodie Comer), aki gyönyörű és fiatal, így „megvan benne a potenciál” egy fiú utód nemzésére.

Carrouges elhunyt gyermekének keresztapja, illetve jó barátja Jacques Le Gris (Adam Driver), aki se nevet, se vagyont nem örökölt, viszont személyisége – eléggé szereti a mókát és a gruppenszexet – és műveltsége miatt a helyi gróf, Pierre d’Alençon (Ben Affleck), a király rokonának kegyeltjévé válik – ő szintén szereti a mókát és a gruppenszexet.

Mivel Carrouges nem kimondottan vidám fickó, se móka, se gruppen, ezért is történik meg vele, hogy Pierre d’Alençon Le Gris-nek ajándékozza azt a földterületet, amire ő is fente a fogát, a birtok ráadásul a feleségével együtt járt volna hozományként. 

Ez az első pont, ahol a két férfi barátsága súlyosan megsérül. Ezt tetézi, hogy Corrouges húsz éve arra vár, hogy apja nyomdokaiba lépjen, tisztségét viszont Le Gris kapja meg helyette, szintén Pierre d’Alençon közbenjárásával.

Affleck színészi játéka parádés, egy pillanatig sem vehető komolyan, szinte parodisztikus, ettől tökéletesen színezi ki a film amúgy szürke hangulatát, bár a karakter hajkoronája (szalmaszőke haj és szakállka) szintén megérne egy misét.

A második etap többet fed fel a két férfi közötti barátságból és ellentéteikből, árnyalja Corrouges nemességét, és Le Gris személyiségéről is többet megtudunk, hiszen az első részben csak egy morcos, csöndes, sunyi alakként láthatjuk (ugye a férj szemszögén keresztül bemutatva).

Sok jelenet van, amit kétszer vagy akár háromszor is láthatunk, a lényeg az apróságokban rejlik. A pici eltérésekre felfigyelve nézőként úgy érezhetjük magunkat, mintha nyomozók lennénk, akik tanúkat hallgatnak ki.

Mire eljön a harmadik epizód, már megtanuljuk a szabályrendszert. Feltűnik a felirat: Az igazság Marguerite szerint, majd egyértelműsítve a szándékot, a felirat először a film alatt átalakul, és csak ennyi marad:

A film pedig innentől lesz fájóan mai. Ugyan a történet középkori, ami nem is akar a mai világ történéseire reflektálni, de pont ezért lesz erős, hiszen bizonyos dolgok a mai napig nem változtak. A film lényege nem az, hogy történt-e erőszak vagy sem.  Sok kritikus nehezményezte, hogy míg a történelmi forrásokból nem derül ki egyértelműen, hogy a bűnt elkövették-e, a film ezt tényként kezeli. Ez mellékes kérdés, hiszen a mondanivaló éppenséggel abban rejlik, hogyan kezeli a környezet a bejelentést.

Amint Marguerite nyilvánosságra hozza a vele történteket, az erőszak tényét és a nő érzéseit azonnal háttérbe szorítják a férfiak szempontjai. Igaz, hogy az 1300-as években a nőknek nem voltak jogai, így teljesen illogikus lenne egy XXI. századi filmben harcolni azokért, de az szomorú tény, hogy hiába telt el azóta hatszáz év, nagyon sokszor napjainkban is kiderül, hogy az abúzusok esetében az utolsó utáni tényező csak maga az áldozat.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ha valahol felmerül abúzus, zaklatás vagy erőszak gyanúja, a mai napig előfordul, hogy a sértett meghallgatása nélkül zárnak le ügyeket, ha egyáltalán hajlandóak vizsgálatot folytatni.

És ez Az utolsó párbaj erőssége. Mire Marguerite történetéhez érünk, rég egyértelmű, hogy a férj legnagyobb problémája a sértettség, nem a felesége becsülete miatt hívja párbajra a nemest.

A nemesnek pedig – bár érzelmei valósak – teljesen torz elképzelése van arról, hogy mi az, amit megtehet. Ha azt nézzük, hogy a két férfi milyen körülmények között szocializálódott, meg tudjuk érteni a viselkedésüket, és a hibát nem is bennük, hanem a rendszerben, a korban és az akkori társadalmi normákban csípjük nyakon. Ez is egy zseniális húzás az alkotók részéről, mert nem démonizálják a férfinemet, inkább azt mutatják meg, hogy a változáshoz szükség van a teljes környezet alapítéleteinek megváltoztatására.

Ezt erősíti a mellékszereplők hozzáállása a feleséghez, miután a nő kijön a fényre. Egyik oldalról kapja az anyós bölcsességét arról, hogy az ő problémája nem érdemel ekkora hajcihőt, hiszen alig akad nő, aki nem élt át hasonlót. 

Marguerite legjobb barátnője pedig szinte azonnal hátat fordít a lánynak. Ez is egy olyan jelenség, amivel a mai napig találkoznak az áldozatok. Közösen kezdenek harcot, de aki a csatasor elején rohan, sokszor csak akkor veszi észre, hogy az osztag többi része lemarad, és csak szemléli az eseményeket, mikor már rég egyedül áll az ellenfél térfelén.

Az is jellemző, ahogy az úgynevezett bíróság Marguerite ügyét kezelte. A filmben bemutatott erősen idézőjeles tárgyaláson azt kell hallgatnia, hogy ha valóban megtörtént az erőszak, akkor ő miben hibázhatott, amiért erre a sorsra jutott.

A film hosszú, mégsem unalmas, és

Persze hozzáad az élvezethez az a tény, hogy a mozgalmas küzdelem főbb elemei elvileg tényleg így történtek, de ahogy Ridley Scott leforgatta, majd Driver és Damon (és kaszkadőreik) vászonra vitték: mestermunka.

Az utolsó párbaj nem lett egy többször nézős mozi, viszont egy fontos film, amit érdemes mindenkinek legalább egyszer megnéznie, még akkor is, ha néha túl szájbarágósnak hat a tanulság, hiszen a probléma több évszázad elteltével sem változott.