Most, mikor korunk háborúját vívjuk a koronavírus-járvánnyal, Bergendy Péter akaratlanul is egy olyan filmet készített a Post Mortemmel, amely reflektál az elmúlt másfél év feldolgozhatatlan veszteségeire és értelmetlen halálaira.

A terv nyilván nem ez volt, de mivel a bemutató egy évet csúszott a pandémia miatt, a téma és az időzítés tökéletes összhangra lelt. A Post Mortem 1918-ban játszódik, az I. világháború végén, amikor fiatal férfiak százezrei maradtak örökre a távoli a harcmezőkön, és még a spanyolnátha is végigsöpört a világon, tovább tizedelve az emberiséget.

A film elején egy harcmezőn találjuk magunkat, amit Bergendy és csapata olyan kifogástalanul festett vászonra, hogy elakadó lélegzettel, a pislogást minimalizálva próbálom felfogni a látottakat, nehogy akár egy képkockáról is lemaradjak. A látvány világszínvonal, a hangulat örvényként szippantja be a figyelmet. A háború káoszföldjén bombák robbannak, az egyiknek a szele csaknem halálba taszítja Tomást (Klem Viktor). A férfi lázálmában egy fiatal lányt lát, aki a hangjával csalogatja vissza az élők sorába: Tomás egy tömegsírban tér magához.

Hónapokkal később a férfit nem ereszti a világ, amelybe már fél lábbal átlépett, post mortem fotográfusként járja a vidéket, azaz halottak utolsó fényképét készíti el a hozzátartozók kérésére. Mit ad isten, az egyik vásárban, ahol épp a kenyérre valót keresi, feltűnik egy tíz év körüli lány, akin felismerni véli azt az angyalinak tűnő arcot, amelyet a halála előtt pillanatban látott.

Anna (Hais Fruzsina) megmagyarázhatatlan érdeklődéssel és pajkossággal figyeli a férfi munkáját. Majd elejti azt a mondatot, hogy a falujában sok a halott, a fagyott föld miatt pedig temetetlenül sorakoznak a testek, így Tomásnak bőven lenne náluk munkája. A fiúnak nem is kell több, követi a lányt a faluba, hogy végére járjon annak a földöntúli szálnak, amely kettejük sorsát összefonta.

Amint megérkezik a faluba, pillanatok alatt rádöbben, hogy a településen kevesebb élő van, mint holt, és az élettelen testeknél is több kísértet. Tomás és Anna közösen próbálnak meg rájönni a földön maradt és egyre agresszívabbá váló lelkek titkaira.

A film szemet gyönyörködtetően szép, a vizuális effektek hibátlanok. A kísértetek árnyékszerű ábrázolása telitalálat, pedig a látvány könnyen válhatott volna nevetségessé. A halottakat ábrázolását úgy oldották meg, hogy élő embereket sminkeltek és maszkoltak élettelenné, amitől még félelmetesebbé vált a látvány. Szinte konzerválták az elmúlás pillanatát, és ijesztően életszerűvé tették a halottakat.

A képek atmoszférája végig hátborzongató, a száz évvel ezelőtti magyar környezetbe helyezett történet különleges és egyedi világot jelenít meg a vásznon, a filmben felbukkanó néphiedelmek pedig még tovább fokozzák a hideglelést. 

Ám a film egy ponton majdnem mindent eldob, amit odáig gondosan felépített. A történet utolsó harmadára szinte érdektelenné válik a rengeteg paranormális jelenség is. Egyrészt azért, mert már megszokták őket a nézők, és amint elmúlik a kiszámíthatatlanság varázsa, a hatás is elmarad. Másrészt azért, mert a falubeliek, azaz a tömeg reakciója szörnyen hiteltelen. Az artikulálatlan sikoltások parodisztikusnak hatnak, nem a félelem vagy a kétségbeesés érződik bennük. 

Nem csak statisztaként, színészként is nehéz feladat, amikor egy láthatatlan partnerre kell reagálni. Hais Fruzsi megkérdőjelezhetetlenül bájos jelenség, de többször is előfordul, hogy mosolyogva reagál a kísértetekre, mikor az alkotók azt próbálják elhitetni velünk, hogy fél.

Klem Viktor eddigi szerepeihez képest egy visszafogottabb arcát mutatja meg, ami jól illik Tomáshoz. Az alakításával kapcsolatos hiányérzetet talán az okozza, hogy nincs megfelelően kidolgozva a két fő karakter, ahogy a közös történetük sem. 

A film azt állítja a történet elején, hogy van egy megmagyarázhatatlan, halálközeli titok, amely összeköti őket. Ebből logikusan következne, hogy az átlagosnál mélyebb affinitásuk van a természetfeletti ügyekkel kapcsolatban, de a falubeliek pont úgy érzékelik a paranormális jelenségeket, mint ők. A moziszékben ülve a stáblistáig várunk erre némi magyarázatot, de a kínzó kérdésre sosem érkezik el a válasz.

Talán ez magyarázza, hogy időnként izgalmasabbnak tűnnek náluk a mellékkarakterek. Schell Judit, Anger Zsolt, Hámori Gabriella, Ladányi Andrea, Kiss Diána Magdolna, Tóth Ildikó villanásai meggyőzően hatnak, Gyarmati Erik, aki egy falubeli gyermeket alakít, kifejezetten ügyesen oldotta meg a láthatatlan effektekre való reagálást.

A film egyik gyengéje, hogy épp akkor veszti el a nézőt, amikor a legnagyobb fordulatszámon pörög az ijesztgetés. Azon a ponton ugyanis már rég nem borzongásra, hanem válaszokra, mélyebb értelemre, magyarázatra vágyunk. A Post Mortem ennek ellenére is képes végigvezetni minket ezen a különös utazáson, és tulajdonképpen szívesen tartunk vele. Hibáival együtt is élvezhető, sok eleme pedig kifejezetten lenyűgöző. 

A sztori befejezése magában rejti egy lehetséges folytatás lehetőségét, ami nem elvetendő ötlet. Bergendy bebizonyította, hogy van érzéke a zsánerhez, atmoszférateremtésben zseniális, a karakterek kidolgozásán viszont még dolgoznia kell.