Ha valaki kibírja a Titán című film első tizenöt percét, akkor nagy valószínűséggel végig fogja nézni, pedig a cselekmény előrehaladtával csak egyre durvább jeleneteket kapunk, de addigra már elkötelezzük magunkat a döntésünk mellett, hogy a választott filmet szeretnénk megérteni.

Egy olyan világban, ahol az ingerküszöb egy átugorhatatlan dobbantó magasságát vette fel, ez kifejezetten nagy szó. A kérdés az, hogy a polgárpukkasztó képsorok mennyire támogatják a mondanivalót.

Julia Ducournau már első nagyjátékfilmjével magára vette a filmes világ láthatósági mellényét, a Nyers ugyanis olyan alkotás lett, amitől a gyomor és a lélek egyaránt öklendezik, felforgatja a lelkivilágot, miközben a film gondolata csontig hatol.

Titán című filmje, ami a 74. cannes-i filmfesztiválon megnyerte az Arany Pálmát, hasonló reakciókat vált ki, azzal a különbséggel, hogy a felkészült közönség már biztosan mellőzi az étkezést, mielőtt beülne a moziba, ám a lelki inzultálás itt csak utólag fejti ki a hatását. A film mondanivalója ugyanis erős, de ellentétben a Nyerssel itt sokkal inkább bele kell erőszakolni a látottakba a tanulságot. Viszont az erős jelenetek és a hátborzongató, néha kifejezetten gusztustalan képi megjelenítés gondoskodik arról, hogy ne tudjuk elfelejteni a filmet, és a látottak az után is velünk maradjanak, hogy kilépünk a moziteremből.

Alexia (Agathe Rousselle) gyermekként autóbalesetet szenved, amit túlél, viszont egy titánlemezt ültetnek a fejébe. Innentől kezdve édesapja – aki nem mellesleg az autót vezette – elhidegül a lányától, bár a baleset előtti pillanatok is arról árulkodnak, hogy viszonyuk eleve nem volt felhőtlen. A történtek Alexiában elindítanak egy furcsa változást, például bizarr vonzalmat kezd el érezni a guruló járművekhez. Felnőttként lenge öltözetű táncoslányként sztriptízzel egybekötött autókiállításon dolgozik, komoly, felelősségteljes munkája mellett pedig kifejezetten egzotikus hobbinak hódol: embereket öl.

Egy randija például teljesen abszurd tömegmészárlásba fordul át, ami szürreális pillanataival a film egyik legszórakoztatóbb jelenetévé válik. Bár Alexiának mindez csak egy átlagos hétköznap este, a spontán öldöklés miatt a nyomait nem sikerül eltüntetnie, így menekülnie kell a rendőrség elől. Úgy dönt, felégeti a múltját, szó szerint, majd jobb megoldást nem látva megszállja a kreativitás szelleme: levágja a haját, eltorzítja az arcát (egy fájdalmasan hosszú jelenetben nézhetjük végig, hogyan töri el a saját orrát), és kiadja magát egy tűzoltó (Vincent Lindon) tíz éve eltűnt fiának.

A magánytól és fia elvesztésétől kicsit becsavarodott Vincent (igen, a karakter keresztneve is ez) kérdés nélkül elhiszi Alexiáról, hogy ő Adrien, akit egy évtizede hazavár, olyannyira, hogy a fiú szobája azóta is érintetlenül várja vissza lakóját. Az hamar egyértelművé válik, hogy Vincentben a vágy, hogy visszakapja fiát, elég erős ahhoz, hogy vakságra ítélje önmagát.

A helyzetet bonyolítja, hogy Alexia az egyik carshow után egy jóképű autóval létesített nemi kapcsolatot,

Így a fiút játszó lány egy transzhumán magzatot hord a szíve alatt, tehát gyilkos hajlamain kívül egyre kerekedő pocakját is el kell rejtenie a tűzoltó elől.

A bizarrság itt már tetőfokára hág, ahogy a gázolajat vérző, viszkető hasát fémfelületi sérülésig kaparó Alexia vergődik a jelenetek között, de pont innentől kezd mélyülni a történet is. Egyszerűen megható látni ennek a két, érzelmileg szétroncsolódott embernek az egymásrautaltságát, egymáshoz való közeledését. A magány és meg nem értettség tragédiája árad belőlük. Egyik oldalon ott van Vincent, aki tíz éve fojtja el magában fia iránt érzett szeretetét, a másik oldalon pedig Alexia, aki sosem kapta meg apjától ezt az érzelmet. Miután fejébe ültették a titánlemezt, úgy nőtt fel, hogy a hozzá egyik legközelebb álló rokona szinte ránézni sem tudott többé. A tűzoltó pedig, bár nyilván tisztában volt vele, hogy nem a saját fiát kapta vissza, szürreális terhességével együtt mégis elfogadta őt.

Így mesél a film elfogadásról, a kitaszítottság negatív hatásairól, a feldolgozatlan gyász következményeiről. Ezek persze olyan gondolatok, amiket nem tud mindenki kihámozni a filmből, bár egyértelműen megbújnak a képkockák között. Aki rászánja magát, hogy megnézze, nem fog úgy távozni a moziból, mint ahogyan bement. A film hatást gyakorol, felháborít, elborzaszt, de végső soron, ha az ember megengedi magának, hogy a látottak vissza-visszaköszönjenek a gondolataiban, akkor tovább mesél, és végül célt ér.

Ettől függetlenül a Titán nem való mindenkinek, de az Arany Pálmát – akármennyire szerettük is volna Enyedi Ildikónál látni – talán joggal nyerte el.