Wes Anderson részletgazdag, több szálon futó, kimondottan összetett, ugyanakkor vizuálisan formabontó filmjei megosztó alkotások. Legújabb, A Francia Kiadás című mozija legalábbis biztosan. 

Wes Anderson hosszú idő után – A Grand Budapest Hotel óta először – jelentkezett élőszereplős filmmel. Azóta hét év telt el, így a rendezőnek már ideje volt valami új kultuszfilmmel előrukkolnia. Kérdéses azonban, hogy mennyire sikerült abszolválnia a feladatot, és túlszárnyalni a saját magával szembeni elvárásokat. (Nem igazán…)

De kezdjük inkább az elején. Az előzetes láttán a Wes Anderson munkásságát ismerő nézőkben megfogalmazódik, hogy ez a film lehet a rendező leginkább andersonos alkotása. Hogy miért? Váltakozó keretek és keretes szerkezet, (pasztell)színes és fekete-fehér képek szimbiózisa, szokatlan, már-már groteszk humor, visszatérő szereposztás, Alexandre Desplat filmzenéje, tucatnyi narratíva és a múlt utáni vágyódás kristálytiszta lenyomata. Wes Anderson önmagában egy zsáner.

A Francia Kiadás idén debütált Cannes-ban: a fesztiválon ráaggatták, hogy a film valójában nem más, mint egy szerelmes levél az újságíráshoz, ez a kijelentés azonban eléggé sántít, tekintve, hogy a közel kétórás játékfilmmé összegyúrt négy rövidfilm aligha a nyomtatott sajtóról, sokkal inkább a karaktereket kapocsként összekötő francia kisváros, a képzeletbeli és beszédes nevű Ennui-sur-Blaséről szól. Amit pedig a film az újságírókról állít, annak a fele sem igaz. (Például hogy az újságírás magányos szakma.)

Kisfilmek a nagyfilmben

A Francia Kiadás – a népszerű, Ennui-sur-Blasé-székhelyű amerikai magazin – szerkesztősége összegyűlik, hogy nekrológot írjon nemrég elhunyt, szeretett, kansasi származású szerkesztőjükről, Arthur Howitzer Juniorról (Bill Murray). Ennui-sur-Blasé kisváros létére meglepően sok felejthetetlen csodabogár otthona. Mintha a környék csak félkegyelműeket és világmegváltó terveket fontolgató embereket teremne.

A film különböző szálai:

• A kerékpáros riporter: Herbsaint Sazerac (Owen Wilson) körbeteker Ennui városában, és bemutatja a legfontosabb és legismertebb helyszíneket, például az árkádot, a második fejezet központjaként szolgáló Le Sans Blague kávézót és a zsebtolvajok sikátorát. Összehasonlítja az egyes helyszínek múltját és jelenét, bemutatva, hogy a városka mennyit – és mégis milyen keveset – változott az elmúlt évtizedekben.
• A falra kent mestermű: Moses Rosenthaler (Benicio del Toro), az elmebeteg – és életfogytig tartó börtönbüntetését töltő – festőművész absztrakt aktokat készít a börtönőr kisasszonyról, egyben szeretőjéről, Simone-ról (Léa Seydoux).  Az adócsaló Julien Cadazio (Adrien Brody) műkereskedőt azonnal magával ragadja a festmény, és Rosenthaler tiltakozása ellenére megvásárolja a vöröses képet. Rosenthaler pedig egy csapásra a művészetvilág legújabb aranybányájává válik. A festőt már nem inspirálja semmi, mégis rákényszerül egy hatalmas projekt megvalósítására, amely megváltoztatja az életét. 
• Az átdolgozott kiáltvány: Lucinda Krementz (Frances McDormand) az Ennui utcáin kitörő diáktüntetésről tudósít, az esemény azonban hamarosan átcsap az úgynevezett sakktábla-forradalomba. Megőrizhető-e az újságírói semlegesség és a szakmai hozzáállás, ha az embert érzelmi szálak fűzik riportalanyához (Timothée Chalamet)?
• A rendőrkapitány magánétkezője: Hogy menti meg egy kisfiú életét a magánszakács főztje? Egy televíziós interjú során Roebuck Wright (Jeffrey Wright) ennek a bizarr emberrablási sztorinak a részleteit meséli el.

Az antológia legfőbb kivetnivalója, hogy szinte akaratlanul és elkerülhetetlenül egyenetlen és összefüggéstelen massza. Ez orvosolható lenne, hiszen a parádés szereposztás garantált, és a rövidke fejezetek is érdekes sztorik, csak éppen egyszerre túlírt és nem eléggé kidolgozott történetek. Bizonyos karakterek egyáltalán nem illenek bele a filmbe: az érzelemmentes szerepjátékot, az önkifejezés és a mimika hiányát nem palástolják a folyamatos, pörgős párbeszédek sem. Olyannyira nem, hogy a mozit többen is elhagyták a harmadik se füle, se farka történet közben, vagyis nagyjából a film háromnegyedénél.

A rendező mentségére legyen mondva, hogy vizualitás terén izgalmas alkotásról beszélünk. Néha képregényt lapozgatunk, néha egy színház nézőterén ülünk, néha egy álomkép sejlik fel a szemünk előtt, néha egy híradó jellegzetes elemeit érzékeljük. Bevillanó képek, szellemes áttűnések, modern gegek tömkelege zúdul ránk.

Anderson nem beszél mellé, a munkásságát tekintve nincs min vitatkozni. Olyan figura, akit a néző vagy szeret, vagy nem. A Francia Kiadás a rendező önmaga iránti lelkesedésének végeredménye, egy magazinszerű alkotás, komor, ugyanakkor kissé komolytalan epilógussal záruló antológiafilm.