A Gyerekjátékot 1988-ban mutatták be, a készítő Don Mancini pedig képes volt arra a bravúrra, hogy hat folytatást préseljen ki magából az első rész után. 2019-ben aztán jött az eredeti film újragondolása, ám a rebootról jobb inkább nem beszélni. A Chucky-sorozat, amelyet két amerikai tévétársaság, a Syfy és az USA Network közösen fejlesztett, ennek megfelelően a két éve bemutatott Gyerekjátékot figyelmen kívül hagyja, és a Chucky kultuszát folytatja inkább.

A történet a New Jersey-ben található Hackensackbe kalauzol, és egy 14 éves, Jake Wheeler (Zackary Arthur) nevű srác a főszereplője. A fiú éppen egy garázsvásáron lézeng, ahol egy fura, nagyfejű babára talál. Chucky babát aztán Jake hazaviszi, ám ekkor még nem sejti, hogy egy elátkozott gyerekjátékról van szó, amelyet megszállt az egykori sorozatgyilkos, Charles Lee Ray szelleme.

Míg a Gyerekjáték a kezdetek kezdetén rettenetesen komoly hangvételű volt, a későbbi filmek már inkább paródiába hajlottak. Ijesztőek voltak, akadt bennük „jumpscare”, de Chucky beszólásain mégis jókat lehetett röhögni. Az új tévészéria ennek a két irányvonalnak az egyvelege, amely bátran tenyerel olyan témákba, mint az iskolai kiközösítés, az alkoholizmus, a depresszió, illetve a másság.

A Chucky első epizódja nem teketóriázik sokat, rögtön a mélyvízbe ejti a nézőket. Néhány mondattal felvezetik, hogy miről van szó, és nem is töltenek sokat azzal, hogy magyarázzák az előzményeket. Ettől függetlenül olyanoknak is élvezhető lehet a produkció, akik a korábbi filmekből egyet sem láttak. Itt van Chucky, a csúnya, hosszúhajú démoni baba, aki gyilkolni akar. Ennyiről van szó dióhéjban. Chucky pedig nem kegyelmez, rögtön a pilotban kinyír valakit.

A szereplőgárda nem túl szerethető, de ez mondjuk kell is a slasher műfajához. Nem fogunk tehát a főszereplő kivételével senkit sem sajnálni, aki esetleg beleszalad Chucky baba késébe. Ott van Lexy (Alyvia Alyn Lind), aki tipikus beképzelt hercegnő, és lenézi a nála szegényebbeket, Junior (Teo Briones), egy felfuvalkodott ficsúr. Jake apjáról nem is beszélve, aki folyton iszik, és amúgy egy erőszakos lúzer.

A produkcióban tényleg mindenki zizzent, a főszereplő Jake is, akit folyton szekálnak a suliban, ezért úgy éli ki magát, hogy babákból készít horrorisztikus szobrokat. Elborult ötletekből tehát nincs hiány, és látszik, hogy Don Mancininek ez egy szerelemprojekt. Vagyis inkább egy lázálom, melynek főszereplője egy LMBTQ-srác, aki tudja, hogy Chucky nem egy földre szállt angyal, mégis elkezd barátkozni a gyerekjátékkal.

Don Mancini szériája kicsit olyan, mintha a korai 2000-es évekből szakadt volna ránk, amikor az emo még menő volt, és a rádióból My Chemical Romance szólt. Nem baj, hogy ezt az érát is megidézi a Chucky-sorozat, amire az első trailerek alapján sokan rásütötték, hogy nézhetetlen lesz, de képes volt pozitív csalódást okozni.

Külön hozzáad az élményhez, hogy a gyilkos baba, azaz Charles Lee Ray hangját Brad Dourif kölcsönzi ismét, akinek az orgánuma nagyon kell ahhoz, hogy Chucky ilyen ijesztő legyen. A vérszomjas sorozatgyilkos gyerekkorát úgy tűnik, az alkotók jobban is kifejtik majd, ez a fajta univerzumépítés mindig megsüvegelendő, és a tősgyökeres rajongók biztosan örülnek is a húzásnak.

A Chucky ügyesen idézi meg a nagybetűs slasher-hangulatot, még úgy is, hogy a modernizálás érezhetően nyögvenyelősen megy a készítőknek. Mi maradunk az első évad végéig, és megvárjuk, mi sül ki belőle. Főleg, mert jó közben találgatni, ki éli túl, és ki fullad bele a végén a saját vérébe.