Minden Szex és New York rajongó piros betűs ünnepe volt december kilencedike, mert folytatást kapott a popkultúra egyik alapköve, a modern sorozatgyártás ikonikus darabja. Mindenki szerette, azok is nézték, akik nem feltétlenül kedvelték a négy főhősnő karakterét, mert az epizódok fontos dolgokat veséztek ki, tabuknak számító témákat általánosítottak, olyan gondolatokat generáltak a nézőkben, amik hatással tudtak lenni a döntéseikre, így az életükre is. De még ennél is lényegesebb, hogy a sorozat meghaladta a korát. Friss tudott lenni, lendületes, jövőbemutató. Ez volt az a sorozat, ami segített felnőni, nőként viselkedni, problémát megoldani, szeretni, csalódni, divatosnak lenni, szingliként méltóságunkat megtartani, párt találni.

Csoda-e, ha évtizednyi szünet után vártuk mi lesz az ikonjainkkal, hogyan alakul a sorsuk, nekik is jönnek-e a szarkalábak, megmaradt-e a humoruk, tudnak-e még magukon nevetni, milyen problémákkal küszködnek ötven túl.

Ami elsőként szembetűnik, talán az, hogy az élet az And Just Like That-ben már nem annyira gondtalan és csillámporba hempergetett, mint a harmincas éveikben. Valahogy most minden nehezebbnek tűnik, pláne ott a COVID, ami az első két részben inkább csak a könnyedebb oldaláról mutatkozik meg. Látjuk SJP-t vadul kézfertőtleníteni és tanácstalanul állni, amikor ismerősével találkozik, hogy mi a helyes köszönési forma, a légpuszi, az ökölpacsi, netán a könyékérintés, jelbeszéd, füstjelek? Régen minden jobb volt... Szerencsére Samantha nem a kór áldozata lett, mint kiderül, bár az első két részben megy a maszatolás arról, mi volt a barátnők között a konfliktus és mi lett az országos barátságból, amiért Samantha végül egészen Londonig menekült.  

A sorozat mindig is naprakészen reflektált a kor és a társadalom problémájára, és aktuálisan megrágta a trendi beszédtémákat. Rögtön az elején előkerül az ősz haj, Charlotte festetésre buzdítja Mirandát, pláne most, hogy visszaül az iskolapadba emberi jogokból doktorálni. Miranda azzal oltja vissza Charlotte-ot, hogy 55 évesen akadnak fontosabb dolgok, mint a fiatalság álarcának fenntartása. Charlotte furcsa arckifejezéssel nyugtázza a sértést, arcplasztikájára talán ő sem büszke. Carrie-ről kiderül, hogy Instázik, megy kis sztoriba, amit lát, illetve ma már szinte kötelezően podcastel, ami viszont Mirandának sok, aki a Kindle olvasó helyett könyvekkel a hóna alatt érkezik az iskolai órájára, amitől afféle őskövületnek hat a fiatalok gyűrűjében.

A kezdeti percekben a koronavírus említésével, az ősz haj normalizálásával úgy tűnt, az alkotók tettek lépéseket eredeti koncepciójuk továbbgörgetése felé, de alig értünk el az első epizód feléig, a történet átcsapott a Szex és New York filmek stílusává. Ami viszont sosem akart több lenni a szórakoztatóipar egy termékénél, sosem akart kitűnni, sosem akart kérdéseket felvetni, nem adott gondolkodnivalót, valahogy elmaradtak belőle a dilemmák. Az évődő, az idő múlását humorral elütő szereplők életébe aztán a dramaturgok beküldenek egy olyan gyomrost rögtön az első részben, ami után nehéz kiegyenesedve felállni, és ami kétséget kizárva figyelmeztet arra, hogy a sors nem mindig azt méri ránk, amit várnánk, hiába élünk posh mindennapokat New York elit környékén. De Carrie lelki folyamatai a gyomros elszenvedése után az And Just Like That első két részében ugyanolyan sekélyesek, amiket már az első mozifilmben is láttunk tőle, még akkor is, ha a kiváltó ok egészen más érzésből fakad.

Két rész után előtört a félelmünk, hogy a sorozat már nem tud újat mutatni. Néhány jelenet kifejezetten vontatott, amit csak egy atombombával beérő történéssel tudtak megrengetni ahhoz, hogy megmozgasson a nosztalgia húrjaink kívül más érzelmeket is.

Jól ismert séma, hogy előhalászunk a múltból már bevált történeteket, újradolgozunk klasszikusokat. A Jóbarátok nosztalgiaepizódja pont azért tudott működni, mert nem akarták elhitetni a rajongókkal, hogy képesek ott folytatni, ahol abbahagyták, felismerték, hogy ami működött harminc éve, az már nem állná meg a helyét. Csak azért jöttek össze, hogy eleget tegyenek a rajongói elvárásoknak, és tisztelegjenek valami előtt, ami a maga idejében kiemelkedő volt. Nem nyitottak új fejezetet egy lezárt történethez. A Szex és New York ezzel próbálkozott, de egyelőre nem túl meggyőzően.

Pedig a film folytatása időszerű volt, a 90-es évek ma divatosak, elég csak a Diana nosztalgiát szemügyre venni. De, ha már nosztalgia, ez nem teljes, Samantha nincs a szereplők között, hiánya fájó, helyére négy új színész került, hátha sikerül pótolni az utánozhatatlan egyet. Jelenlétük mondjuk orvosolja azt, hogy eddig nem sok színesbőrű nő, illetve férfi vonult fel a korábbi epizódokban, ma pedig már köztudottan nem trendi csak fehérekre építeni egy filmet vagy szériát.

A sorozatban ma is benne van, amiért szerettük egykor, a divatos holmik, és látszólag mélyebb témákba is belenyúlnak: most az emberi jogok, a nemi szerepek tűnnek fontosnak, de csak mutatóban diskurálnak róla, nem bontják ki azokat és nem lehet nem észrevenni, hogy már nem egyértelműen Carrie-n van a fókusz, a négy új szereplőn is sokat időz a fejlámpa. Kérdés persze, hogy, az „And Just Like That” képes lesz-e ugyanarra a kulturális és divatbefolyásolásra, mint annak idején. Megállja-e a helyét a mai világban, ahol a fiatalság kultusza a legfontosabb, és ahol minden csövön ömlik a tartalom, a sorozazat-felhozatal pedig olyan nagy, hogy abból nehéz kiemelkedni úgy, hogy arra évekkel később is emlékezzen bárki.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!