Az argentin sztárfocista, Diego Maradona 2020 júliusában, nagyjából fél évvel tragikus halála előtt durván nekiment a Netflixnek. Az egykori élsportoló kilátásba helyezte, hogy beperli a legnépszerűbb streamingszolgáltatót, mivel Paolo Sorrentino új filmje, az Isten keze (The Hand of God) már a címével az általa, Anglia ellen az 1986-os világbajnokságon szerzett kezezős gólra utal. Ő pedig sem erre, sem pedig arra nem adott engedélyt, hogy a film történetéhez a személyét is felhasználják.

A Netflix azt válaszolta erre, hogy:

Paolo Sorrentinót lehet imádni és utálni, a kettő között nincs túl sok átmenet, általában a direktor műveire mindenki szélsőségesen reagál. A filmkészítő nevéhez fűződik az Oscar-díjas A nagy szépség és az Ifjúság is, amelyek remekül, már-már megrázóan beszélnek az elmúlásról, de Sorrentino úgy mesél a női szépségről is ugyanakkor, ahogy csak a festők szoktak tudni. A rendező a tévéiparban is aktív volt az elmúlt években, Az ifjú pápa igazi botránysorozat lett az HBO-n, főleg miután a kvázi második évad, Az új pápa főcímében erotikusan vetkőző apácák vonaglottak, ami miatt még a Vatikánban is kiesett a borospohár az egyházi elöljárók kezéből.

Az Isten keze, amely december 15-én érkezett meg a Netflixre, olyan lett, mintha Sorrentino legjobb műveit gyúrták volna egybe. Egy meglepően intim felnövéstörténet, amely egy fiatal, Nápolyban élő srácról szól, aki rajong a filmekért, a kultúráért, a szép nőkért és persze a foci félistenéért, Diego Maradonáért.

A történet középpontjában Fabietto (Filippo Scotti) áll, aki a nyolcvanas években apjával és anyjával él Nápolyban. A srácnak nincsenek barátai, sem barátnője, amikor pedig megkérdezik, mi szeretne lenni, ha felnő, annyira nincs jövőképe, hogy azt mondja, filozófiát akar hallgatni az egyetemen. Fabietto titokban azonban rendezőnek vágyik, ám a film elején még leginkább a zenehallgatásba, a szép nők bámulásába és abba öli fölös idejét, hogy vajon Maradona tényleg a Nápolyba igazol-e.

A produkció 120 perces játékideje alatt remek életképet ad a nápolyi olaszokról. Fabietto és népes családja élik a hétköznapjaikat, vitatkoznak, együtt nevetnek, és az ütő is megáll bennük, amikor valóban városuk klubcsapatához igazol az argentin focisztár. A fiatal főszereplő el is kezd járni a meccsekre, és éppen egy ilyen alkalommal történik meg az, amire senki sem számított.

Innentől olyan, mintha egy másik filmet néznénk, az Isten keze sokkal filozofikusabb lesz, és az addig csupán az eseményekkel sodródó Fabietto elkezd aktívan gondolkozni azon, mit is kezdjen az életével. Sorrentino filmjeit és sorozatait sokszor megvádolják azzal, hogy túl mélák, gondolkozósak és unalmasak. Az Isten keze ehhez képest az első felében mosolyra késztet, és télen is megidézi, miért szeretjük a nyári hónapokat. A produkció második fele valóban sötétebb…

Az Isten keze tipikusan olyan film, amelyben nem a megérkezés a lényeg, hanem az út. Vagyis inkább az, hogy Fabietto végre elinduljon előre, és ne csak úgy ússzon az árral. Ez a film Sorrentino eddigi legfogyaszthatóbb alkotása, ha valaki az olasz rendező filmjeivel szemezett, talán ezzel érdemes kezdenie, és szépen fokozatosan addig merülni, amíg A nagy szépség is feldolgozhatóvá válik.

Az Isten keze magyar felirattal érhető el a Netflixen, amelyben az olaszok nagyon bíznak, hiszen ezt a produkciót indították a jövő márciusi, 94. alkalommal megrendezésre kerülő Oscar-gálán.