A Vaják (The Witcher) második évada egyértelműsítette azt a tényt, amit az első után csak sejteni lehetett: a sorozat nem a könyv és a játékok rajongóinak készül, hanem azoknak az embereknek, akik korábban nem ismerték a lengyel fantasy világát.

Ennek egyik oka, hogy aki már belekóstolt a Vaják történetébe, az valószínűleg így is, úgy is meg fogja nézni a sorozatot.

Az első évad vegyes reakciókat váltott ki a nézőkből és a kritikusokból egyaránt. A nyolc rész történetvezetése ugrált az időben, amit nem kötöttek a nézők orrára, és ettől, ha az ember nem áldozta figyelmének száz százalékát a látottakra, kellően összezavarodott. Ám akik azoknak a táborát erősítették, akik minden idegszálukkal a képernyőre irányították figyelmüket, valószínűleg pont ezért még inkább szerették az első évadot, hiszen külön élvezeti faktort jelentett, mikor a zavaros tudatokban végre egymásba simult a külön szálakon futtatott történet – ez a húzás amúgy a könyvekben is fellelhető.

A másik negatív kritika, ami főként azoktól származott, akik a Witcher-játékokkal már legalább egyszer találkoztak, az a színészválasztás. Első körben az váltott ki nagy félelmet a fanok részéről, hogy pont Hollywood aktuális szépfiúját, Henry Cavillt castingolták Geralt szerepére, ám pont ő az, aki jócskán felülmúlja a várakozásokat. A színész tökéletesen hozza a játékokból megismert ezüst hajú, mély hangú, morgós, szótlan mutáns karakterét, minden mozdulatából és mimikájából árad, hogy mennyire szereti a játékot – merthogy kiderült, hogy hatalmas gamer a csávó, aki többször is végigjátszotta a Witcher 3-at.

A második évadban is lubickolt szerepében, bár karakterét az írók jócskán elpuhították, de hát ha az ember apává válik, akkor az a személyiségére is hatással lesz. Ugyanis Geraltot ott hagytuk magára az első évad végén, hogy végre egymásra találtak Cirivel, a meglepetésgyerekével.

Két évet kellett várni a folytatásra, de amint a Netflix végre elérhetővé tette a Vaják második évadát, bele is vetettük magunkat a sztoriba. Az első rész jól indult, ahogy azt korábban meg is írtuk, és ezt a lendületet körülbelül a harmadik epizódig tudta tartani a sorozat, mert valahogy menet közben valami megváltozott.

Az első évad utolsó része, illetve a második első epizódja között a sztori szempontjából percek, órák telhettek el, pont ezért volt bántóan zavaró az a változás, ami Ciri karakterével történt. Az, hogy Freya Allan a forgatás közben felnőtt, egy dolog. De Ciri karaktere az első évadban pont azért volt látványra tökéletes, mert a hidegszőke hajhoz társult egy hasonló tónusú tekintet, amitől a szerep titokzatosságát erősítették. Ehhez képest most vastagított szemöldökkel és hangsúlyos szempillákkal tért vissza, ami már önmagában idősíti a kinézetet, illetve a különleges arcberendezésből egy átlag fiatal lányt kaptunk. Ez pedig zavaró, hiszen nyolc részen keresztül megszoktunk egy arcot, ami a sztori szempontjából pár perc alatt változott meg gyökeresen, ez a változás pedig magát a karaktert is gyengítette.

A második évadban több olyan dolog is történt, ami sem a könyvekben, sem a játékokban nem fellelhető, ez pedig erősítette a mellékkarakterek sebezhetőségét. Több olyan szereplőt is elvesztettünk, akinek egészen más sorsot szánt anno Andrzej Sapkowski, a regényfolyam írója. Cserébe a második évad fő csattanója, amire az egész sztori fel lett építve, egy olyan elem, ami a játékok kedvelőinek mindig is evidens volt, sosem csináltak belőle misztikumot. Ezért is gyanús, hogy a sorozat nem azoknak készült, akik már beleszerettek a Vaják világába, hanem a laikusokat próbálják bevonni.

Viszont ha minden eddigi ismerettől elvonatkoztatva nézzük a sztorit, és önmagában próbáljuk megítélni a történetet, akkor is nagyon sok sebezhető pontja lett a második évadnak. Az első évad szabályszerűsége volt, hogy a három legfőbb karakter eseményeit követtük nyomon, ez a három szál fonódott végül egymásba. Geralt és Ciri találkozásával két fonal összeért, cserébe annyira sok mindent próbáltak az alkotók belezsúfolni nyolc epizódba, hogy az egész egy nagy kapkodássá nőtte ki magát.

Anya Chalotra, aki a vonzó és nagy erővel bíró Yennefert alakítja, mintha veszített volna kisugárzásából. Persze karaktere is szegényebb lett valamivel, amit az évad végéig hajszol, ám ettől szinte pont ugyanolyan lett a karakteríve, mint az elsőben. Sokszor kiégett, kiábrándult, rezignált figura, akinek minden alanyi jogon jár, tenni viszont csak akkor hajlandó, amikor lemond saját álmairól egy nagyobb ügy érdekében. Bár motivációja változott, sok újat nem tudott mutatni.

Az új szereplők nem kaptak erős reflektorfényt, de emlékezetes pillanatokat igen. Az első évadból megismert mellékkaraktereket pedig elkezdték árnyalni, ami bőven jót tett a szereplők közötti kémiának.

A második évad szörnyei kifejezetten látványosra sikerültek, és ami talán a legfontosabb, hogy itt is elkezdtek az írók az adaptált művekhez alkalmazkodni, hiszen a Vaják egyik fontos eleme, hogy az úgynevezett szörnyek története sosem csak fekete, néhol meglepően fehér. 

Szerencsére sok kérdőjel felkiáltójellé egyenesedik, sok fél mondat végére pont kerül. Kirajzolódnak a motivációk, és egyből irányt is mutatnak a következő évadok felé. A Vaják egyértelműen hosszú távra próbál berendezkedni a Netflix felületén, ehhez képest viszont az alkotók mintha nem szeretnék kiélvezni a jelent. Az első évadban lerakták az alapokat, a második a falak állításáról szólt, de mintha már a befejezésen járna az írók esze. Pedig nem véletlenül rajong a fél világ a Witcher világáért, bőven ráért volna ez az évad is arra, hogy kicsit többet időzzön az egyes bemutatott helyeken.

Összességében nem lett tökéletes a folytatás, a második évad hiányérzettel és hibákkal zárul. Mégis elmondható, hogy ezekkel együtt is jó érzés megmártózni a történetben és évadonként nyolc részig Ríviai Geralttal fejtegetni rejtélyeket, Cirivel fejlődni és Yennefer oldalán belegondolni lelkünk önző és sötét oldalába.