Szerelmes filmet sokféleképp lehet készíteni. Az elmúlt pár évben jó néhány olyan produkció érkezett a mozivásznakra, amik így vagy úgy, de meglepték a közönséget. Ott volt Damien Chazelle-től a Kaliforniai álom című remek musical, a forró nyarak hangulatát felidéző Szólíts a neveden, vagy éppen A víz érintése, amely A szépség és a szörnyeteget értelmezte újra, Guillermo del Toro furcsa, de imádni való stílusában.

A világ legrosszabb embere című új norvég film azonban még ezekhez képest is jókora bravúr. A melankolikus stílusáról ismert Joachim Trier újdonsága úgy gyomron vágott minket, hogy még mindig csak keressük a szavakat. A produkció egy, a végletekig európai film, ennek megfelelően darkos és őszinte. Már csak a hab a tortán, hogy olyan életszagúan beszél ez a történet életről-halálról, na és persze a szerelemről, hogy az ember kénytelen egy kicsit utána magába szállni, és elgondolkozni a dolgokon.

A cselekmény középpontjában egy Julie (Renate Reinsve) nevű fiatal nő áll, aki orvosi iskolában húzza az igát, ám egy napon rájön, hogy őt ezek a fizikai, túlzottan megfogható dolgok nem is annyira izgatják. Elmegy inkább pszichológiát tanulni, majd újabb megvilágosodása után fényképésznek áll. A 20-as, 30-as évei fordulóján járó főszereplő aztán összeismerkedik egy Aksel (Anders Danielsen Lie) nevű képregényalkotóval, akivel szimpatikusak lesznek egymásnak, és össze is költöznek.

A produkció kettejük kapcsolatát dolgozza fel. Julie és Aksel a férfi rokonaival buliznak az elején, és úgy tűnik, hogy kettejük között az erős kötelék hosszú ideig kitarthat. A nő a véletlennek köszönhetően azonban összefut egy másik fickóval, Eivinddel (Herbert Nordrum), és komoly dilemma elé kerül.

Joachim Trier új filmje egy bizonyos szempontból nagyon hétköznapi alkotás. Egy szerelmi háromszögről szól, illetve küszködő művészekről, akik a helyüket keresik a világban. Julie is csatlakozik közéjük, közzétesz egy Orális szex a #MeToo korában című publikációt, amelyet rettenetesen felkap az olvasóközönség. A film nem mondja ki, de végig azt kutatja, hogy vajon mi az a hajtóerő, ami művésszé tesz bizonyos embereket. Választ viszont nem igazán ad. Amikor az egyik főszereplő pedig halálos betegségével szembesül, lehull a lepel. Legyen szó művészről, tanárról, orvosról vagy kávézói baristáról, ugyanannyira retteg a haláltól mindenki, és a közelgő elmúlás gondolatával egyszerűen nem lehet mit kezdeni.

Talán ennyiből is látszik, hogy A világ legrosszabb embere többnyire nem egy felemelő film. A szerelemről szól, de a készítő végig ügyelt arra, hogy elkerülje a nyáltengert.

Például, amikor Julie elgondolkozik azon, hogyan folytassa az életét, leáll a nő körül az idő, és a megfagyott Oslón végiglibegve szemléli a kővé dermedt idegeneket, miközben új szerelméhez igyekszik. Hasonló az is, amikor Julie és barátai úgy döntenek, droggal dobják fel a partijukat: az esemény olyan vizuális őrületbe torkollik, amit még a horror műfajba tartozó, pszichedelikusabb alkotások sem sűrűn szoktak bevállalni. A világ legrosszabb emberében mégis a legemlékezetesebb snitt a legvisszafogottabb: a haldokló visszaemlékezése a saját életére.

Általában erőltetetten hat, de jelen esetben szépen rendszerbe szedi a filmet, hogy 12 fejezetbe – plusz egy prológusba és epilógusba – sűrítve kapjuk meg a történetet. A 120 perc alatt van minden, életigenlés és optimizmus, megtörtség, remény, majd végül az elfogadás. Annak az elfogadása, hogy nem lehetünk állandóan a topon.

A film címe is erre utal egyébként. Magyarul kicsit sem egyértelmű, hogy ki A világ legrosszabb embere, vagy egyáltalán mit takar a kifejezés. Egy kis utánaolvasás után kiderül, hogy Joachim Trier egy norvég mondást használt fel hozzá, miszerint néha mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor egy rakás szerencsétlenségnek, a világ leghasznavehetetlenebb, a világ legrosszabb emberének érezzük magunkat. Ezt a magyar fordítás sem adja át jól, és az angol sem. Félrevezető a dolog, mert első blikkre azt gondolhatjuk, hogy tényleg egy iszonyúan nagy szemétládáról szól a történet. Félreértés ne essék, mindegyik főszereplőnek megvannak a maga ballépései, a bunkó és szexista képregénykészítő Akselnek, a földhözragadt és begyöpösödött Eivindnek, illetve az elbűvölő, de rettenetesen önző Juliének is. De végső soron mindannyian szerethető arcok, akikkel örülünk, hogy megismerkedtünk.

A világ legrosszabb emberét már játsszák a mozik, és érdemes is rá elmenni, mert számunkra ez az elmúlt évek egyik legerősebb romantikus filmje, 2021 legjobb női alakításával a középpontban. Egy vérbeli európai történet, amelybe könnyű beleszeretni, a végén pedig nehéz elengedni.

A film a 2021-es cannes-i filmfesztiválon debütált, ahol Renate Reisve a Legjobb színésznőnek járó díjat nyerte el. A világ legrosszabb emberét Norvégia nagy reményekkel indította el a 94. Oscar-gálán, a Legjobb nemzetközi film kategóriában.