A rendező, Kenneth Branagh sok mindennel próbálkozott már a pályafutása alatt: a kilencvenes években készített Frankenstein-horrort, megfilmesítette a Hamletet, később viszont legfeljebb korrekt iparosmunkákat tudott kiadni a kezei közül, gondolunk itt a Thorra, az Artemis Fowlra vagy most a Halál a Níluson című detektívfilmre.

A hazánkban február 17-én a mozikban bemutatott produkció a 2017-es Gyilkosság az Orient expresszen folytatása, és sajnos ahhoz hasonlóan Poirot legújabb nyomozása megint egy lagymatag krimi lett, egy tipikus szombat esti film, amelyet az emberek többsége majd megnéz az RTL-en vagy a TV2-n, aztán tíz perc múlva elfelejti.

Finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy a Halál a Níluson (Death on the Nile) nem pörög. Mire a lényegi esemény, vagyis a címben emlegetett gyilkosság megtörténik, egy órát kell várnunk. Az addig látottak pedig legfeljebb időhúzásnak tűnnek, nem pedig a brutális fordulat felvezetésének. Agatha Christie 1937-es regényének adaptációját

A Halál a Níluson egészen furcsán kezdődik, fekete-fehér képsorokkal. Az első világháború idején járunk, és a fiatal Hercule Poirot (Kenneth Branagh) személyes tragédiája kerül kibontásra, valamint az, hogy a később zseniális nyomozóvá váló belga férfi miért visel akkora bajuszt. A Gyilkosság az Orient expresszen után rengetegen beszéltek Poirot méretes és már-már zavaróan giccses arcszőrzetéről, ezek a hangok pedig láthatóan eljutottak Branaghhoz is, aki úgy gondolhatta, mekkora poén lenne, ha tízperces eredetsztorit csinálna A Bajusznak. Nos, kicsit sem hatott jópofán.

A történet lényegi része egy úrinő, Linnet Ridgeway (Gal Gadot) és Simon Doyle (Armie Hammer) megismerkedésével indul. A fickó jó nagy vargabetűt ír le rögtön az elején, otthagyja szíve választottját, Jacqueline-t (Emma Mackey), és hirtelen feleségül is veszi a Wonder Woman sztárja által játszott karaktert. A film középpontjában ez a szerelmi háromszög áll, amelybe a híres belga detektív is belekeveredik egy csomó, izgalmasnak tűnő, de rémesen kibontott mellékszereplő kíséretében.

Kenneth Branagh rendezése a régi idők mozija, már-már elavult alkotás, amelynek a cselekménye igen lassan hömpölyög előre. Az előző részhez, a Gyilkosság az Orient expresszen-hez hasonlóan csillaghullás mondjuk itt is van. Gal Gadot és a Szexoktatásban látott Emma Mackey szinte versenyzik, hogy melyikük tud erotikusabban viselkedni a kamerák előtt, Armie Hammer pedig jól hozza a két nő gyűrűjében fuldokló pasit. A Trónok harcából felbukkan még Rosie Leslie, a Fekete Párduc színésznője, Letitia Wright és a gyakran idegesítő, de néha jó fej Russell Brand is, aki ezúttal visszafogott szerepkörben igyekszik színesíteni az összképet.

A Halál a Níluson azonban nem áll össze. Túlságosan teátrális, szappanoperaszagú az egész, a színészi játékokat idevéve. Az alkotók ráadásul túltolták az éneklős-táncolós jeleneket is, amelyek csúnyán megszakítják a sztorivezetést. Ezekbe a rendező beleerőszakolt egyfajta túlfűtöttséget, vagyis inkább úgy mondanánk, hogy a fiatal női karakterek közül mindenki folyton be van indulva. Kenneth Branaghnak lehet, hogy fogalmi zavarai vannak ezen a téren, és összekeverte a szexiséget a szexéhséggel.

A díszletek néha jól festenek, bár a film végig stúdióban forgott, és Egyiptomhoz köze sem volt az egésznek, nekünk a színpompás környezet néha így is tetszett. Annak ellenére hogy olcsó, tévéfilmes végeredményt kölcsönözött ez a húzás az új Agatha Christie-adaptációnak.

A Halál a Níluson teljes unalomba fulladt, mire a megdöbbentő, fordulatos részekig eljutottunk volna. A forgatókönyvírók megbuktak a karakterépítés terén, nem sikerült hozzánk közelebb hozni a lehetséges elkövetőket, de még az áldozatot sem, így szinte teljesen érdektelenül néztük, ahogy Hercule Poirot ismét akcióba lendül.

Azt azért bevalljuk, hogy néhány csavar így is működött, ahogy a főhős agymunkázós jelenete, amikor kilogikázta, hogy ki állhat a bűntény mögött, ugyancsak hidegrázós volt. Az addig zajló felvezetés viszont minden giccs, parádé, tánc, szemfényvesztés és a nagy vásznon hibátlanul festő Gal Gadot személye ellenére is kínszenvedésként hatott.

A Halál a Níluson végső soron egy ósdi film, amely két évig állt dobozban, részben a koronavírus, részben pedig Armie Hammer szexbotránya miatt, de nem sokról maradtunk volna le, ha még egy ideig ott is hagyják. Kár érte, mert ez a fajta chilles nyomozós műfaj ritkán képviselteti magát a moziban. ha feszesebbre vágták volna, és végre kivették volna Branagh kezéből az Agatha Christie-feldolgozásokat, és maximum a főszerepet bízták volna rá, talán élvezhető, a fiatalabbak igényeinek megfelelő produkciót is ki lehetett volna hozni a nagy klasszikusból.

Merthogy az lenne az optimális, ha Agatha Christie műveit eladná egy ehhez hasonló szuperprodukció a huszonéveseknek, akik aztán felcsapnák a regényt, hogy az eredetit is elolvassák. Így viszont veszett fejsze nyele az egész.

A Gyilkosság az Orient Expresszen után megint nagyot csalódtunk. A direktor pedig már másodszorra palizott be minket, harmadszorra már észnél leszünk és jobban vigyázunk.

A Halál a Níluson február 17-e óta látható a mozikban.