A sors fintora, hogy épp az ukrán–orosz háború kezdetén jelent meg a mozikban Pálfi György legújabb, Mindörökké címet viselő filmje, ami egy disztópikus militarizált magyar faluban játszódik. Mivel Putyin épp a sajtóvetítés előtt pár órával indított inváziót Ukrajna ellen, az alkotás a nem várt aktualitások miatt egy új dimenziót is kapott.

Ezt erősíti, hogy a film története mindössze „néhány év múlva”, a nagyon közeli jövőben játszódik, ahol nyugat és kelet harcolnak egymással. Magyarországon már átvonult a front, ami magával vitte az emberek reményeit, céljait és álmait, és csak kietlenséget, rezignáltságot és nyomort hagyott maga után. Erről a „nagyon közeli jövőről” érdemes megemlíteni, hogy a filmet 2015-ben forgatták, de a munkálatokat csak tavaly sikerült befejezniük, így a jelen félelmetes árnyéka sötétíti Pálfi vízióját.

A Hollywoodban forgatott háborús filmek alapvetően olyan hősöket állítanak a középpontba, akiknek létezésében ugyan szeretnénk hinni, de a valóságban nem nagyon találkozunk hozzájuk hasonlókkal. Ezzel szemben Pálfi központi karaktere Ocsenás (Polgár Tamás), teljesen hétköznapi figura. Neve beszédes (ocse nas: mi atyánk), hiszen ő az, aki egy elapátlanodott községben magára vállalja a gondoskodó szerepet.

Sérülései miatt ideiglenesen nem tud szolgálatot teljesíteni, egy falu kórházában gyógyulgat, ám annyira nincs rosszul, hogy ágynyugalomra ítélje magát, inkább a maga módján próbál hasznára lenni környezetének.

A film erősen nyit: Az égből „leszednek" egy repülőgépet, a földre zuhant roncsok, hullák és csomagok között bóklászva Ocsenás összeszedi azt, amiről úgy gondolja, el tud cserélni pálinkára a helyi kocsmában. Szerzeményeit megosztja a többi beteggel, akiknek néha ápolásába is besegít Editnek (Érsek-Obádovics Mercédesz), a hideg kisugárzású nővérnek.

Arról nem tudunk meg sokat, hogy pontosan mióta, miért és milyen felek között zajlik a harc, ám ettől még erősebbnek hat a film. Mert olyan mindegy. A lényeg inkább az, amit a háború az emberekben generál. Ocsenás például a falu lakóival kedves, érdeklődő, nyitott, empatikus. Ám a holttestek látványa semmit sem vált ki belőle; arcizma se rezdül, amikor mellette lőnek le egy kislányt, de a kislány testvérét a legnagyobb odaadással csitítja. Minek is sajnálná azt, aki meghalt? Ő legalább már megmenekült ebből a földi purgatóriumból.

A filmben a pitypangok közül néha kikandikál egy mesterlövész puskacsöve, aki találomra szedi áldozatait a falu lakói között. Nem tudjuk mi alapján ítél, és kicsoda, ettől isteni tulajdonságot nyer a lövész. Ez az „Isten" viszont az élettel büntet, személytelen és érzelmektől mentes.

Nem könnyű nézni ezt a filmet, mert túl valóságosnak érezzük, akkor is facsarja a szívünket, ha eltekintünk az aktuális hírektől. Közben egy érzelmekkel átitatott posztapokaliptikus randevú, pár idillinek ható kép, a szeretkezés utáni „apu vedd meg nekem a várost” sorok éneklése, és a kocsmai törzsvendégek szerelemről való sztorizgatása oldják a folyamatos szorító érzést a gyomorban.

Pálfi György filmje Tar Sándor El, valahová című novellájából inspirálódott, bizonyos mondatokat, történéseket szereplőket átemelve, ám sok mindent megváltoztatva. Például Béres (Menszátor Héresz Attila), akivel Ocsenás összebarátkozik, a novellában két sztrókot túlélt feleségével él együtt, a filmben Margitka (Ubrankovics Júlia) viszont vélhetően a repülőgép szerencsétlenség koponyasérült túlélője lehet.

Ez fontos különbség, ugyanis a novellában egy házastársi viszony, egy ebből adódó múlt, közös történet köti őket össze, itt viszont egy idegen, magatehetetlen nőről beszélünk,

A két férfi között kialakuló barátság természetellenesnek hat, de csak azért, mert normális körülmények között sosem találtak volna egymásra. De a Mindörökké világában a normális már mást jelent, mint amit most ismerünk. Ocsenásban a zord körülményektől eltekintve megmaradt az emberség, ezt pedig gondoskodással tudja leginkább kifejezni. Pont ezért nem meglepő, hogy a hideg, határozott Edittel kevésbé érzi jól magát, mint a magatehetetlen Margitkával, vagy az alkoholtól hasonló szintre süllyedő Béressel. Tar novellájában, mikor Béres elmeséli Ocsénásnak házasságát Margitkával, úgy jellemzi kialakult helyzetüket, hogy

Össze vagyunk rohadva.

Ez a mondat lengi át Pálfi egész filmjét.

A Mindörökké látványtervezőjét, Nyitrai Annát díjazták a Tallinn Black Nights Filmfesztiválon, a filmet nézve ezt meg lehet érteni. A látvány hihetően mutatja be a militarizált magyar falut, bár az is igaz, hogy az észt fővárosban nem kellett tudniuk, hogy Magyarországon több olyan település és épület is van, ami átalakítás nélkül válhat egy posztapokaliptikus világ díszletévé.

Pálfi György évekig kalapozta a pénzt a filmhez és főleg az utómunkához, ezért néhol érződik, hogy az anyagi lehetőségek korlátozták a rendezői elképzelést, de ha eltekintünk a nevetségesnek ható CGI sárkány-hal-gyíkoktól, egy remek és fontos alkotást kapunk, ami mozikban csak elvétve látható, cserébe szerencsére streaming felületre érkezik.

A kérdés már csak az, hogy: mindörökké, ámen? Isten adja, hogy az ámen (úgy legyen), ne pecsételje meg ezt a víziót.