Az HBO Max érkezésével párhuzamosan több olyan, Amerikában már régebben debütált sorozat is megérkezett hozzánk, amiket eddig itthon legálisan nem tudtunk volna megtekinteni. Ilyen például a Made for Love, azaz a Szerelemre tervezve című nyolcrészes alkotás is. Bár a nem sok jóra, ám annál több romantikára utaló cím könnyedén elrettentheti a potenciális közönséget, a műfajnál jelzett fekete komédia visszacsalogathat jó pár nézőt, akik nem egy rózsaszín nyáltengerben akartak fürdeni.

Az sem hátrány, hogy a női főszereplő Cristin Milioti (Így jártam anyátokkal, Wall Street farkasa), aki korábban már bizonyította, hogy jól áll neki a fekete humorral fűszerezett vígjáték; Andy Samberg, azaz a világ egyik legviccesebb embere mellett játszotta a női főszerepet a Palm Springs című filmben.

Az alaptörténet az, hogy egy híres techguru, Byron Gogol (Billy Magnussen) és felesége kívülről idillinek tűnő környezetben és házasságban él. Ám mivel a sorozat úgy kezdődik, hogy a feleség menekül otthonról, ezzel azonnal az illúzió mögé engedik a nézőket. Pont ezért az első rész szerkezete sok szempontból tűnik hibásnak. Nincs rendesen felépítve az idill, a rengeteg flashback miatt a történet eleinte kicsit követhetetlen, de azért a rész végére összeáll a sztori.

Spoilerek nélkül annyit lehet előzetesen elmondani, hogy a férj egy chip fejlesztésén dolgozik, amit ha egy pár mindkét tagja beültet a saját fejébe, akkor pontosan tudni fogják, hogy a másik mit érez, gondol, hogyan van, egyszóval megszűnnek két külön entitásként létezni. A chip rákapcsolódik az érzékszervekre, így közvetíteni tudja, hogy a „hordozója” például mit lát, hall. Mindettől van egy Black Mirror- (Fekete tükör-) hangulata a sorozatnak. (Érdekesség, hogy Milioti és Magnussen a BM egyik epizódjában pont együtt játszottak.)

A technika gyors fejlődése miatt a látottak érzésben a nagyon közeli jövőt vetítik elénk, amitől a történet hátborzongatóvá válik. Ám míg a Black Mirrorban egy sztori másfél órát ölel fel, addig itt (félórás részek, összesen nyolc epizód) négy órán keresztül nézhetjük a szürreális és abszurd köntösbe csomagolt, nagyon is valós problémákat rejtő eseményeket. De ez nem előny, feszesebben erősebbet ütött volna a történet.

Ami miatt viszont minden hibája ellenére a Made for Love fontos sorozat lett (nem véletlenül került fel az HBO Max kínálatába sem), az a sztori mögött megbújó mondanivaló.

Már az alapfelvetés is izgalmas. Meddig terjed a határ, amíg el tudjuk fogadni a személyes terünk és titkaink megszűnését? Olyan világban élünk, ahol már az is sértődésre adhat okot, ha valaki elolvassa az üzenetünket, de nem válaszol azonnal. Kommunikációnk nagy része a virtuális térben zajlik, ami mentes a nonverbális jelzésektől, ezért néha már a való életben is többet kell magyarázni a mondandónk jelentését, mint amennyi ideig maga a közlés tartott. A közösségimédia-platformok térhódításával folyamatosan látjuk, hogy a másik mikor, hol és mit csinál. Szótárunk a FOMO fogalmával bővült (fear of missing out), állandó rettegésben éljük az életünk, hogy lemaradunk valamiről, ami örökös képernyőbámulásra ítéli életünk nagy részét. Ez pedig minden kapcsolatunkra hatással van. A technika és a kommunikációs eszközös fejlődése bár virtuálisan kinyitja a világot, az embereket mégis izolálja, mert bezárjuk magunkat a saját kényelmünkbe, egészen addig, amíg a való életben már nem fogunk tudni mit kezdeni a hús-vér emberekkel.

Ezek a gondolatok mind ott vannak a Made for Love-ban, de mindemellett a sorozat egy bántalmazó kapcsolat működését mutatja meg. Főleg azt, hogy a bántalmazott miért marad benne olyan hosszú ideig a kapcsolatban, miért nehéz kilépi, és ha végre eljut az elhatározásig, milyen könnyen visszamehet a rossz, de a legalább jól ismert szorító ölelésébe. Belecsempészve az apaszálat mindez kiegészül a nem túl egészséges családi légkör hosszú távú hatásaival is. Az apát Ray Romano játssza – mind a karakter, mind a színész rengeteget hozzáad a sorozat érzelmi töltetéhez.

A Szerelemre tervezve (Made for Love) története, gondolatfelvetései erősek. Nem is kicsit. Bár a sztori feldolgozása könnyed, a hangulata nem hoz le az életről, boncolgatott témái csontig hatolnak. Viszont a mérleg humoroldalából sajnos kivették a súlyokat, nem könnyű nevetni rajta, pedig az alapfelvetés rengeteg abszurd, és pont ettől szórakoztató pillanatot rejtett magában. Ha valaki túljut az első két-három részen, már biztosan végig fogja nézni, és nem fogja megbánni a nyolc részre szánt időt.