Az Andrew Garfield-féle A csodálatos Pókember-franchise bukása után 2018-ban a stúdió új útra lépett: elkezdtek olyan spin-off filmeket készíteni, amelyek a hálószövő hírhedt ellenfeleiről szólnak. Már akkor sokan gondolkoztak azon, hogy vajon Peter Parker nélkül mi értelme van ennek az egésznek, amikor Tom Hardy főszereplésével befutott a Venom első része. Az egyébként még egy korrekt, közepesnél picit jobb képregényfilm volt, a folytatás, a tavaly mozikba küldött Venom 2 – Vérontó viszont súrolta a nézhetetlenség határát.

Aztán március 31-én megjött a Morbius, Jared Leto vámpírja pedig ott vérzett el a szemeink előtt a vásznon. A Sony újdonságát már tényleg csak óriási jóindulattal lehet filmnek nevezni, ez egy másfél órás borzalom, támadás az ember idegrendszere ellen, ami után konkrétan fejfájáscsillapítót kellett bevennem, úgy felidegesített.

Pedig a történet nem is indul olyan rosszul, az elején Görögországban járunk, ahol a súlyos betegségtől szenvedő Michael Morbius tengeti az életét. A 10 éves srác gyenge fizikummal rendelkezik, alig tud járni, napi többször is vérátömlesztésre szorul, csak így tud életben maradni. A főszereplő aztán egyszer csak kap maga mellé egy új szobatársat Milo személyében, akivel jó barátok lesznek. Olyannyira, hogy a már felnőtt Morbius (Jared Leto) sok évvel később is tartja akkor már rémesen gazdag „testvérével” a kapcsolatot, aminek persze rossz vége lesz.

Nagyjából ez a flashback a Morbius egyetlen értékelhető része, onnantól valami elképesztően szétesik az egész. Nem Jared Leto hibája a dolog, őt nem tudjuk kárhoztatni, mert a színész kihozza a karakterből, amit lehet, inkább a rendező a ludas, na meg a forgatókönyvírók, akik bugyuta és dilettáns szkriptet raktak össze. Mondjuk, nem csoda, Matt Sazama és Burk Sharpless korábban olyan produkciókon dolgoztak, mint Az ismeretlen Drakula, Az utolsó boszorkányvadász, na meg az Egyiptom istenei. Nem épp díjnyertes alkotások.

Inkább a két hét múlva mindenki elfelejti kategória. A vizuális effektek a 90-es éveket idézik – a villogós, PowerPoint-prezentációkra emlékeztető megoldások szinte kibökik a néző szemét, a felcsendülő elektronikus zenék borzalmasan unalmasak, még szuperhősös filmhez képest is, és a jeleneteket mintha random dobálták volna egymásra. Pedig több snittet újraforgattak, próbáltak kezdeni valamit a végeredménnyel, de nem igazán sikerült Mindezeknek köszönhetően pedig a kábé 100 perces filmet olyan érzés nézni, mintha legalább három óra hosszúságú lenne.

Ha nagyon a mélyére ásunk, egy-két jó elemet lehet azért találni. A saját magát a betegségéből kikúráló, de ennek eredményeképp szintetikus vámpírrá alakuló Morbius lehetett volna izgalmas és a benne rejlő sötétség miatt hiánypótló alak is. De ehhez mondjuk az kellett volna, hogy ne egy másik hasonszőrű teremtményt rakjanak be ellene, hanem Pókembert. A Sonynak rá kellene már jönnie, hogy a hálószövő karaktere nélkül ez az egész univerzumépítgetés teljesen felesleges és végtelenül kínos, ahogy gyilkológép szörnyeket igyekeznek úgy beállítani, mint jófiúkat.

A filmben felbukkan kötelező mentorként a Csernobil és a Terror sztárja, Jared Harris, na és persze akad a Morbiusban szerelmi szál is, de Adria Arjona képtelen kilépni az átlag mozis széplány kliséje mögül. A Morbius legjobb barátját, Milót alakító Matt Smith pedig nagyjából ugyanazt hozza, mint anno a Doctor Who című brit sci-fi-sorozatban. Mondjuk a Tizenegyes Doki figurája jól állt neki, ez kétségtelen, és itt is egészen ügyesen játszik. Kompetensebb írókkal Morbius és Milo sztorijából sokkal többet is ki lehetett volna hozni, mert ez a két karakter, ha lecsupaszítunk körülöttük minden CGI-borzalmat és szappanoperás fordulatot... nem teljesen használhatatlan. Csak épp rossz kontextusba rakták őket.

Egy vámpíros mozitól azt várná az ember, hogy szexi legyen, véres és brutális. A Morbiusba a készítőknek volt képük egyetlen „jump scare”-t rakni, ezzel kiszúrva a szemünket. Egy metróalagútbeli akciójelenetet leszámítva pedig egy másik snittet sem tudnék felidézni, amire azt tudnám mondani, hogy na, ez tényleg cool volt.

Valószínűleg nem sokan várták a Morbius premierjét, de ki gondolta volna, hogy ebből a filmtörténelem egyik legbénább vámpírfilmje lesz? Ha az 1998-as Pengét előveszi valaki a polcról, lehet, hogy jobban jár, pedig Wesley Snipes filmje nem öregedett túl jól. A Morbiushoz képest azonban igazi remekmű.

A Morbiust úgy ahogy van, el kell felejteni. Remélhetőleg a Sony felhagy ezzel a Pókember nélküli Pókember-univerzummal, mert kínos nézni. A végtelenül közepes Venom 2 után most képesek voltak kiizzadni egy 3/10-es képregényadaptációt. Ha így folytatják, lehet, megyünk még mínuszba is, már ami a pontszámokat illeti.

A Morbius jelenleg is látható a mozikban.