Nemcsak hazánkban, hanem egy csomó más országban is a választásokat kampányidőszak előzi meg, amikor a pártok és politikusok azon vannak, hogy a szavazókat mozgósítsák, és a saját oldalukra állítsák. Akadnak köztük, akik jól csinálják, meg persze előfordulnak olyan kijelentések is néha, amiket hallva az ember megretten, és úgy érzi, mintha egy ZS kategóriás vígjátékból származna a szöveg.

Összeszedtünk öt olyan filmet, amelyet a világ bármelyik politikusának érdemes lenne megnéznie, mert olyan üzeneteket rejtettek el bennük a készítők, amikből sokat lehet okulni.

A hatalom árnyékában

George Clooney 2011-ben bemutatott politikai krimijét a kritikusok egy része érthetetlennek és a valóságtól elrugaszkodottnak bélyegezte, és talán időnként tényleg nehéz volt követni, mégis tarolt a mozikban. A hatalom árnyékában egy fiatal kampánystratégát, Stephen Meyerst (Ryan Gosling) állítja a középpontba, aki korosabb, és emiatt cinikusabb főnökével, Paul Zarával (Philip Seymour Hoffman) azon dolgozik, hogy Mike Morris (George Clooney) demokrata kormányzónak sikert hozzanak az elnökjelöltéségért folyó helyi előválasztáson. A produkció azt mutatja be, hogy az idealista Meyers miként válik korrupttá és süllyed le azok közé, akik bárkin és bármin hajlandóak átgyalogolni csak azért, hogy a végén ők győzzenek. Korrekt és örökérvényű tanmese tehát arról, hogy mivé fajulhat az ember, ha hagyja, hogy bedarálja a politikának nevezett hatalmas gépezet.

Milk

Sean Penn a második Oscar-díját kapta meg a Milk című filmért, melynek forgatókönyvíróját, Dustin Lance Blacket is díjazta a filmakadémia. A 2008-as produkció sztorija Harvey Milket mutatja be, aki párjával San Franciscóba költözik és nyit fotósboltot, abban reménykedve, hogy a nagyvárosban jobban elfogadják őket. Milk frusztrációja odáig vezet, hogy beleveti magát a politikába, és melegjogi aktivistává válik. A karrierépítés közben a film főszereplője beáldozza romantikus életét, és mindent egy lapra tesz fel: a terve sikerül is, beválasztják 1977-ben a város Felügyelői Testületébe, ezzel ő lesz az első olyan, magas közhivatali tisztséget betöltő személy az USA-ban, aki nyíltan vállalja melegségét. A tanulság, hogy egy fecske is csinálhat nyarat, ha elég erősen próbálkozik. Mondjuk ezt Milk tragikus sorsának tudatában is, mert a férfi életét kioltó merénylő bármennyire akarta, nem tudta semmissé tenni az aktivista által elért eredményeket.

Az elnök emberei

A Watergate-botrány kipattanása Nixon elnök lemondásához vezetett, és a mai napig rettenetesen izgatja a szórakoztatóipart, áprilisban Gaslit címmel a Starz amerikai kábelcsatorna mutat be egy új sorozatot róla, amely egy érdekes és alapos podcastot dolgoz fel. Addig is jó néznivaló a 70-es években bemutatott Az elnök emberei című film, a négy Oscarral díjazott alkotásban Robert Redford és Dustin Hoffman, vagyis két hollywoodi legenda alakítja a The Washington Post újságíróit, Bob Woodwardot és Carl Bernsteint, akik felgöngyölítik az eleinte nem túl komolyan vett ügyet. A film jó kis emlékeztető arra, hogy a politikusoknak igenis komolyan kell venniük a zsurnalisztákat és a sajtó erejét.

Star Wars I. rész – Baljós árnyak

A sci-fi a legtökéletesebb műfaj arra, hogy a valóságot és a mindenre képes politikusokat kifigurázza. George Lucas ez utóbbit meg is tette a Baljós árnyakban, mégpedig Palpatine karakterével. Naboo szenátora, akit Ian McDiarmid alakít nagyszerűen, látszólag a Köztársaságot megbénító korrupció és bürokrácia ellen száll harcba, ám a végül főkancellárnak megválasztott férfi igazából egy új Galaktikus Birodalom felépítésén ügyködik a színfalak mögött. Céljai eléréséért pedig attól sem riad vissza a titokban sith nagyúr politikus, hogy háborút robbantson ki. Lucas azért nem feledkezett meg arról, hogy nem minden politikus gonosz, Palpatine ellenpólusaként belekerült a filmbe a Natalie Portman-féle Padme Amidala, aki jóval inkább nevezhető példaképalkatnak. Hozzá kapcsolódik az a sokszor emlegetett idézet is, hogy „Így száll hát sírba a szabadság. Tapsvihar közepette.”

Gimiboszi

Egy tinifilm, ami ügyesen parodizálja a modern politikát? Az 1999-ben bemutatott Gimiboszi pontosan ez, és emiatt számít gyöngyszemnek a mai napig. A történet Tom Perrotta Election című regényét dolgozza fel, és egy Tracy nevű diáklányt (Reese Witherspoon alakításában) állít a középpontjába, aki elhatározza, hogy megnyeri a diákönkormányzati választásokat. Hiába kicsik a tétek, a politikai machinációk a Gimibosziból sem maradnak ki, az irodalomtanár (Matthew Broderick) odáig is elmegy, hogy saját jelöltet indít, csak azért, hogy elgáncsolja a ledér stréberlányt. Ez tényleg egy olyan mese, ahol nehéz bárkinek szurkolni, annyira szemét mindenki, így a Gimiboszi akár elrettentő példaként is mutogatható, azzal a felkiáltással: lelkiismeretes ember nem kampányol hasonlóképp, kivéve, ha felkészült arra, hogy többet nem bír majd a tükörbe nézni.