Hajléktalanszállót, rászorulóknak működtetett óvodát és iskolát üzemeltetni nem megtérülő vállalkozás. Ez volt az egyik kritika, ami Iványi Gáborékat érte, ez volt az egyik indok, amivel csökkentették a támogatásukat, legalábbis ez derül ki a Lelkek pásztora című dokumentumfilmből. Mikor Iványi Gábor kimondja ezt a három szót: nem, megtérülő és vállalkozás, a vetítés közönsége nevetésben tör ki. Az abszurditásra nehezen lehet másképp reagálni.

A Freeszfe égisze alatt, a lényegesen nagyobb embertömegeket is megélt CEU-ban volt a portréfilm első nyilvános vetítése. Ez nem véletlen, a két szervezet az elmúlt években néha keresztezte egymás útját, pontosabban tudatosan vállaltak sorsközösséget többek között abban a két évben is, amit Kalmár Judit és Kálmán István megörökített. A Lelkek pásztora dokumentumfilm technikailag nem a legerősebb alkotás, de minden hibája megbocsátható, mert az alany olyan érdekes, hogy a teljes figyelmet magára irányítja. A dolog szépsége, hogy mindezt nem tudatosan, nem manipulatív filmes eszközökkel teszi.

Valóságot vizsgálni

Akarva-akaratlan is azon kapja magát az ember minden film nézése közben, hogy megpróbál azonosulni a személlyel, akinek a narratíváján keresztül mutatják be a történetet. Dokumentumfilmeknél sincs ez másképp, tehát a Lelkek pásztorát nézve, legalább gondolatban megpróbálunk kicsit Iványi Gáborok lenni. Mondanom sem kell, még az elmeszimulációs játékában is valószínűleg mind elbukunk.

Nem hétköznapi jelenség, nem megszokott, hogy valaki ennyire a szolgálatnak szentelje az életét. Olyannyira nem, hogyha néha mégis feltűnik egy ilyen figura, és az emberek úgy ítélik, hogy cselekedetei őszinték, valóban szívből jönnek, akkor hatásuk nem csak saját életükben érhető tetten. 

A Lelkek pásztorában több alkalommal, a forgatással telt két év különböző szakaszaiban láthatjuk, ahogy ül, és mesél az alkotóknak, a kamerának. Tehát a portréfilm részben nyomozás is; azonosulva a látott személlyel kinyomozhatjuk, nekünk meddig terjed az önzetlenségünk, illetve a közeli felvételeken lehetőségünk van a lelkész szemébe nézni, és vizsgálni valódiságát.

A két év izgalmas időszakot ölel fel, bár ez a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, illetve az Oltalom Karitatív Egyesület majdnem teljes fennállására igaz. Mégis, Kalmárék pont a legnehezebb időkben dokumentálták az eseményeket, amelyek súlya sosem derült volna ki Iványi szavaiból. Bármikor is állították vagy ültették kamera elé, sosem panaszkodással, mindig inkább a feladatok szem előtt tartásával mesélt a történésekről.

Ám közben látható az átalakulás; Iványi joviális, hosszú, ősz szakállú férfiból a kamera, így a szemünk láttára válik sovány, borostás férfivá, akinek bár szavai nem panaszkodnak, arcának a térképe árulkodik az őt, pontosabban az őket ért viszontagságokról.

Nem csak a Dankó utcai központban forgattak, Iványi gyerekkorának helyszínére, Szolnokra is ellátogatott a stáb. Talán azért, mert megérteni a soha ki nem szunnyadó tüzet, ami a portréalany lelkében lángol, csak a gyerekkori hatások ismeretében lehet.

Nem teljes a torta

Archív felvételekkel a távoli múltba utazunk, Kalmárék lencséjén keresztül pedig a közelibe, amikor például a lelkész felszólalt a Színház- és Filmművészeti Egyetem tiltakozó polgársága mellett, vagy amikor a NAV inkasszót tett az egyház számlájára. A film jobban megismerteti a nézővel a lelkész, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, illetve az Oltalom Karitatív Egyesület munkáját.

Az alkotók a középpontba Iványit állították, rajta keresztül pedig a munkáját. A film alapján könnyen tűnhet úgy, hogy Iványinak nincsenek hibái, bár a lelkész kitért arra, hogy a munkáját sokszor a családja kárára is előtérbe helyezte. Egy portréfilmnél nézőként a hibák legalább annyira érdekesek, mint a személyiség feddhetetlen oldala, ebből kicsit kevesebbet mutattak a készítők. Viszont az érezhető, hogy amit látunk, az a valóság, még akkor is, ha nem a teljes torta, csak egy nagyobb szelete.