Az utóbbi évek egyik legjobb sorozatának hattyúdalát voltunk kénytelenek végignézni, pedig egy elegáns, meghökkentő lezárásra számítottunk. A Peaky Blinders öt évadon keresztül szárnyalt, a hatodik évad mégis zuhanórepüléssel ütközött egy sziklának, mi pedig mozdulatlan teteme előtt nem tudjuk, hogy valaha még talpra fog-e állni, vagy kezdjünk inkább gödröt ásni.

Egyszer minden véget ér, de azt nem gondoltuk volna, hogy a Peaky Blinders (magyarul: Birmingham bandája) című sorozatnál effektíve egy évaddal korábban kell elköszönnünk a minőségi szórakozástól, mint ameddig eredetileg a széria tart. Ugyanis az alkotók öt évadon keresztül tűpontosan szőtték a szálakat, a hatodik évadban viszont a körülmények és a „jólvanazúgy” hozzáállás megtépázták az addig majdnem tökéletesnek mondható történetet.

Úgy gondolok a hatodik évadra, mint a kezdet végére

– nyilatkozta Steven Knight, a sorozat alkotója.

Nagyon örülök Steven Knightnak, én viszont úgy gondolok a hatodik évadra, mint egy rossz viccre, ami után a BBC hamarosan bejelenti, hogy – inspirálódva a Dallasból – az idén megjelent utolsó évadot csak Pamela álmodta, a valódi részek most érkeznek a csatornára. Erre pedig azért is lenne szükség, mert az eredetileg két évadra tervezett lezárás egy évadra, illetve egy egész estés mozifilmre rövidült, másfél-két óra pedig nem fogja tudni kijavítani, amit most hat rész alatt elrontottak.

Gengszterballada alvilági antihősökkel

A Peaky Blinders, magyarul Birmingham bandája című sorozat a semmiből jött, ám szinte azonnal érezni lehetett, hogy időtálló alapsorozatot kaptunk. Nem csoda, hogy a BBC-n debütáló szériát a Netflix szinte azonnal megvásárolta, ezzel még inkább bebetonozva a sorozatot az elmúlt évtized klasszikusai közé, hiszen a platformnak köszönhetően terjedt el a brit gengsztersorozat híre. A sztori középpontjában a címszereplő banda áll, azon belül is a Shelby család életét követjük nyomon.

A sorozatnak rengeteg erőssége van. A képi világa kifogástalan, a fényelés sejtelmes film noir hangulatot teremt, a díszlet hihető, a jelmezek kiegészítik az előző két elemmel felrajzolt korképet. A történet fokozatosan építkezik, izgalmas, egyszerre dolgoznak fel egy meghatározó történelmi korszakot, egy családi drámát és személyes sorsokat. A karakterek emberiek, ám ha kell, megfelelően túlrajzoltak. A zenék, bár koridegenek, mégis beleolvadnak a sztoriba, árnyalják a karakterek hangulatát, a kimagasló dramaturgiai pontokat, és madzagon vezetik az érzelmeinket.

Gondoljunk csak a sorozat főcímzenéjére, a Nick Cave által jegyzett Red Right Hand című számra, amely nemhogy illeszkedett a Peaky Blinders hangulatához, de eggyé vált vele. Nem csoda tehát, hogy az első traktusok után mindenkiben fellobban a kép, ahogy a gyülekező viharban egy magas, jóképű férfi poros, fekete kabátban, vöröslő jobb kézzel közelít felénk.

A hab a tortán a színészválasztás,

aki a tekintélyt parancsoló családfőt, az alvilági bábmestert, Thomas Shelbyt játssza. A színész a sorozat előtt is feltűnt már több minőségi produkcióban, és mindegyikben remekül teljesített, Tommy Shelby karakterét azonban mintha ráöntötték volna, remek párosítás lett az övék. Tipikusan az a közönségkedvenc szerep, ami utólagos reflektorfénnyel világítja meg Murphy addigi munkáit is, és ez emelte ki a színészt a szimplán tehetségesek halmazából a magasan jegyzett alkotók közé. Tommy karakterét pedig Murphy tette hátborzongatóan vonzóvá, titokzatossá. A szerepet valódi személyiségjegyekkel megtöltve tette élővé, kezdve a cigi meggyújtásának rituáléjától a megszólalásai előtt krákogó köhécselésén át egészen addig a tekintetig, ami mindig a tettek és a mondatok mögé néz, mert a legtitkosabb gondolatokat firtatja.

A kettősük az Alfie Solomonst alakító Tom Hardyval mondhatni plusz geg, hiszen a két színész rengeteg produkcióban játszott korábban együtt, illetve a magánéletben is híresen jó barátok. Ezért is volt külön mókás, amikor a második évadban Murphy Tom Hardy feleségével szűrte össze a levet, ugyanis a történet szerint a magányos, de annál izgalmasabb versenylótréner karakterét, May Carletont Charlotte Riley játssza, aki 2014 óta házas Hardyval. Ez a hármas együttállás a ritka alkalmak egyike, amikor a színészek civil élete említésre méltóvá válik egy produkciót szemlélve, hiszen a magánéletükből fakadó szimpátia kihatott a sorozatbéli karakterek kémiájára is.

Az ötödik évadig a Peaky Blinders egy mesterlövész pontosságával célozta meg a nézőket, még úgy is, hogy az eddig említett pozitívumok messze nem tették hibátlanná a sorozatot. Sokszor akadtak logikátlan karakterutak, olyan döntések, amelyeknek nem ágyaztak meg kellően, de a nagy egészet nézve mégis élvezhető évadokat kaptunk.

A jól felépített semmi

Itt az idő belemenni abba, hogy a hatodik évadot miért nem soroljuk az eddigi minőségi részek közé.

Helen McCrory halálával, aki Polly Grayt játszotta, úgy tűnik, a sorozat egyik legfontosabb szereplőjét veszítettük el. Bár Murphy a lényegi hozzávalója annak a receptnek, amitől a Peaky Blinders nemcsak fogyasztható volt, de egyenesen díjnyertes fogás, most bebizonyosodott, hogy McCrory jelentette azt a fűszert, amely nélkül az alapanyagok nem állnak össze. A színésznőnek gyönyörű búcsút rendeztek a sorozatban, Polly Grayt temettük, de a jelenet egyértelműen Helen McCrory előtt tisztelgett.

A sztori innen, azaz időben az ötödik évad végétől ugrott négy évet előre, a teljes szétesés állapotából egy összekapartabb, józanabb, de fénytelenebb Tommy Shelby lépett a színre, hogy kiterjessze drogbizniszét. Polly halálával próbálták a fia, Michael (Finn Cole) bosszúvágyát igazolni, mert Tommy és közte a konfliktus egészen eddig csupán alaptalan farokméregetésben merült ki. Ám az első rész végére nyilvánvalóvá vált, hogy nem Michael az a karakter, aki veszélyt jelenthet Tommy féltve őrzött „királyságára”.

Jó döntésnek bizonyult, hogy a Pollyt szinte absztinenciával gyászoló Tommy kezéből kivették a decis whiskyt, hiszen a karakter alapvetően hedonista alkat, mértéktelen pia- és nőfogyasztás jellemzi, de főleg a hatalom a gyengéje. Érdekes lett volna megnézni, hogy ha borul az egyensúly, az milyen hatással van élete egyéb területeire. De ez a szál is olyan lett, mint egy befejezett mondat, amelynek a végén mégis felviszik a hangsúlyt: feleslegesen vártunk a semmire.

Polly hiányával megüresedett egy hely az erős női karakterek frontján, amelynek betöltésére mind Ada, Tommy húga (Sophie Rundle), mind Lizzie, Tommy felesége (Natasha O'Keeffe) alkalmas lett volna. Ada volt a testvérek közül az, aki leginkább Tommyra hasonlított, bár nem tudott olyan nagyban gondolkodni, és sosem láthatta a teljes képet, de még így sem veszett el a részletekben. Annyira idegenkedett a gengszterélettől, hogy pont ezért tökéletesen állt volna neki, ha átveszi a döntéshozó szerepét, főleg, hogy nemcsak Tommy volt a személyiségére hatással, hanem Polly is, aki anyjaként nevelte a lányt.

Lizzie az a karakter, aki látványosan sokat fejlődött. Csapodár, megszeppent utcalányból lett a Shelby Company Ltd. titkárnője, majd egyenesen a cégvezető felesége. Esetében a fejlődés elég gyorsnak és kevésbé realisztikusnak mondható, mégis, ahova elért, amiatt megérdemelte volna, ha nemcsak rendezőasszisztensként tartja maga mellett a bábmester, hanem bevonja kicsit a rendezésbe is.

A Michael feleségét, Ginát alakító Anya Taylor-Joy karaktere szintén nem lett kellően kihasználva, mintha az írók sem tudták volna, mit is akarnak kezdeni a szereppel. Ha egy percet sem szerepelt volna a hatodik évadban, akkor sem tűnt volna fel a hiánya, a dramaturgiára nem volt hatással, pedig kellő titokzatossággal és erővel ruházták fel az évad elején. Cserébe behozták a nagybátyját, Jack bácsit (James Frecheville), aki viszont egyszerűen nem bizonyult méltó ellenfélnek ahhoz képest, hogy az előző évadokban mennyire karizmatikus karakterek álltak Tommy Shelby érdekei útjában.

És ha már itt tartunk, az előző évad „főgonosza”, Oswald Mosley, akit Sam Claflin amúgy remekül alakít, sajnos többször érte el a súlytalanság állapotát, mintha ezerszer utazott volna az űrbe és vissza. Az ötödik évadban úgy mutatta be a fogalomként kevésbé elhíresült, de annál inkább létező brit fasisztákat, hogy mellette valódi hatása is volt a Shelby család életére. Ehhez képest a hatodikban összesen egy korkép biodíszletére zsugorodott a karakter jelentősége.

Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy Oswald Mosley és második felesége, Diana Mitford (Amber Anderson) valós személyek voltak (az esküvőjükön például tényleg ott volt Hitler), így történetüket nem tudták feszítővassal a Shelby család élete köré hajlítani. Ettől pedig amilyen jól indult Tommy önös ambícióin túlmutató politikai háttérküzdelme a fasizmus ellen, úgy vált semmissé a legutóbbi évadban. A casting a fent említett házaspár esetében hátborzongató, aki nem hiszi, csapja fel a Google-t, és nézze meg, mennyire hasonlít a két színész (persze sminkkel, hajjal és jelmezben) a játszott szerepekhez.

A sorozat nem romantizálja a bűnözést, bár a határán mozog, de az biztos, hogy az intelligenciát, lexikális tudást és műveltséget pozitív fegyverként festi le, ugyanis Thomas Shelby legnagyobb erőssége a jó emberismeret, a műveltség és a szűnni nem akaró vágy, hogy megértse, majd a saját képére tudja formálni a környezetét. Ennek a benne lángoló tűznek szikrája maradt csupán a hatodik évadra, amit nagyon könnyű begyújtani, ám továbbra is félek, hogy egy mozifilm hosszúsága kárpótolni tudná a nézőket egy egész évadnyi takaréklángért.

A magasan jegyzett színészek kifogástalan játéka mellett még mindig az erős képi világ (magába foglalva az operatőri munkát, a fényelést, a díszletet és a jelmezeket) az, amitől a tekintetünket a sorozat a képernyőre szegezi, ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy a lassú és relatíve cselekménytelen részeknél nem csúszott le a tekintetem a gombra, ami másfélszeres gyorsítást ígért. Mondjuk azért idáig nem jutottam el...

A testvéri szálakat is igénytelenül fűzték a sorozat fő cselekményéhez, Arthur (Paul Anderson) már megint céltalan piálásba fojtotta bánatát, viszont amit Finn karakterével (Harry Kirton) csináltak, az is csak az írók ötlettelenségét és az évad fő problémáját bizonyítja. Hat részük volt arra, hogy kifejtsenek egy történetet, és a lezárás kapujába navigálják a karaktereket, most mégis majdnem ott vagyunk, ahol felvettük a fonalat.

Ugyan történt az évadban egy-két csavar, ami biztosan tudja enyhíteni azoknak a nézőknek a fájdalmát, akik valamiért nem látták előre, mi fog történni, de ez az eddig megszokott minőséghez képest akkor is kevés. Szóval most állunk, várjuk a lezárást ígérő mozifilmet, nézve a pengesapkások elterült tetemét, és azon gondolkodunk, hogy adjunk-e nekik még egy esélyt, és felsegítsük-e őket, hogy méltóságteljesen, maguktól másszanak el a sírgödörig, vagy csak kezdjük szórni rájuk a földet.