Phil Tippettnél nem sok tapasztaltabb trükkmester van Hollywoodban, a 70 éves, Oscar-díjas szakember dolgozott a klasszikus Star Wars-trilógia különleges effektjein, közreműködött Indiana Jones-filmen, ő csinálta a rendkívül alulértékelt Willow animációit, és a vámpíros Alkonyat-franchise látványáért is felelős volt. 1990-ben, amikor még a Robotzsaru 2.-n ügyködött, Tippett fejéből egy stop-motion technológiával összerakott, különleges horrorfilm kezdett kirajzolódni.

2022. június 16-át írtunk, amikor a Mad God címre hallgató produkció végre a nagyközönség előtt debütált. Több mint 30 év munka után szinte csodaszámba megy, hogy a film a Shudder nevű streamingszolgáltatóra felkerült… mondjuk ezt azért is, mert az író-rendező, miután a Jurassic Parkon végzett munkáját befejezte, meg volt győződve róla, hogy a stop-motionnek nincs jövője, ezért két évtizedre jegelte a projektet.

A Mad God adománygyűjtő Kickstarter-kampányt is kapott, és tucatnyi önkéntes segített megfeszített munkával Phil Tippettnek, hogy a többé-kevésbé egyszemélyes álom megvalósulhasson. Egyesek még azt is megkérdőjelezik, hogy a produkció egyáltalán filmnek tekinthető-e. Az biztos, hogy egy rendkívül egyedi hangvételű alkotásról van szó, nekünk speciel úgy megülte a gyomrunkat, hogy legalább egy hétig rémálmaink lesznek tőle.

A Mad God olyan, mint egy túra a pokolba. Semmi túlzás nincs ebben az állításban. Rövid bevezető után a képsorokon egy gázmaszkot viselő alak bukkan fel, aki egyre mélyebbre ereszkedik egy búvárharangban utazva. Itt egészen riasztó látkép fogadja, a szkafanderes csóka horrorisztikus kerti törpékbe botlik, egy toronyban egymást szurkáló alakokra lesz figyelmes, odébb meg villamosszékbe ültetett óriások vívják végső haláltusájukat. Ám, úgy tűnik, hősünknek fontos feladata van. Egy bombát igyekszik felrobbantani… de ki tudja, mi célból.

A filmre úgy egészében jellemző, hogy nehezen kibogozható a története, egy csomó agresszióba csomagolta Tippett valószínűleg minden eszképizmusát, amit az évtizedek során elnyomott magában. A Mad God egyfajta menekülés a valóság elől, egy olyan szörnyűséges világba, ahol a főszereplőnek gondolt figurát a közepén váratlanul elkapják, harsogva röhögő közönség előtt megkínozzák, és úgy megműtik, hogy perceken keresztül csak azt nézzük, hogy a belőle fröcsögő vér mindent pirosra fest.

Evés közben a Mad Godot nem érdemes nézni, helyenként gyomorforgató, felkavaró, és úgy áll fel az ember előle, hogy nem túlzottan biztos abban sem, hogy tulajdonképpen mi a fenét látott. Egy mesét az újrakezdésről? Vagy arról, hogy minden eleve elrendeltetett, és úgyis egy őrült tudóson, az általa nyomkodott bigyókon és a szándékain múlik a sorsunk?

A produkció különlegessége, hogy egy-két nyögésen és gyereksíráson kívül senki nem szólal meg benne. Zenék azért vannak, nem is akármilyenek. A lenyűgöző vizualitás és a horrorhoz jól passzoló stop-motion animációk mellett ezek a muzsikák teszik igazán emlékezetessé a Mad Godot, utóbbiakért egyébként az a Dan Wool felelt, aki maga is érdekes pályát tudhat magáénak, punk rock bandában kezdte karrierjét, az underground környezetből pedig eljutott odáig, hogy a legnagyobb országos amerikai tévécsatornák és az HBO különböző filmjein és sorozatain működött közre zeneszerzőként.

A Shudder új horrorjában egyetlen színész tűnik fel teljes valójában, az utolsó embert alakító Alex Cox, de az ő megjelenésében, hosszú körmeiben és nyögdécseléseiben sincsen túl sok köszönet.

Ritka filmélmény, horror- és stop-motion-fanatikusoknak azt mondanánk, hogy minden furcsasága ellenére adjanak egy esélyt a Mad Godnak: vagy nagyon be fog találni, vagy húsz perc után kinyomja a Tisztelt Olvasó. De perspektívabővítésre tökéletes ez az agymenés, az tuti.

7/10