Minden lehetősége megvolt az új Thor-filmnek arra, hogy valami igazán szórakoztató, látványos és eredeti alkotás legyen. A látvány sikerült, a többi része csalódás, végeredményben mégis ajánlani tudjuk. Hogy miért?

Látványra az új Thor: Szerelem és mennydörgés egy kifejezetten üdítő megfogalmazása a képregényfilmeknek. A ma divatos, de közben a műfaj előtt fejet hajtó, a nyolcvanas évek stílusát idéző ábrázolás, mind színekben, mind harsányságban előidézi azt a pillanatot, amikor gyerekként a képkockákat olvasgatva a karakterek valóban megelevenedtek. Ilyen szempontból a Marvel egyik legszebb, leglátványosabb alkotása lett a Szerelem és mennydörgés.

A film remekül kezd. Bevezeti a film főgonoszát, akinek érthető, átérezhető és megindító háttértörténetet adtak. Christian Bale játssza Gorr karakterét, aki sivár bolygóján minden szenvedést képes elviselni, mert hite szerint mindennek megvan az oka. Majd amikor szembesül azzal, hogy istene kegyetlen és nem csak ő, de egész népe úgy élte le az életét, hogy hajszolt valamit, ami nem létezik, bosszút esküszik az összes isten ellen. Christian Bale az egész filmben zseniális. Minden gesztusa és mimikája tűpontosan átgondolt, a karaktere pedig remekül van megírva, mert nem a látványos harcjelenetekkel operál, hanem lassú tempóban, az elmére hatva gyengíti el az ellenségét. Gorr emiatt a két összetevő miatt hátborzongató, és kifejezetten izgalmas karakter lett, akit nagyon szívesen néztünk volna még többet.

Thort (Chris Hemsworth) a 2019-es Bosszúállók: Végjátékban hagytuk magára, amikor is összeállt a Galaxis Őrzőivel. Akkor a kémia a két külön filmből összeeresztett karakterek között remekül működött, a poénok tényleg viccesek voltak. Azt lehetett hinni, hogy legalább egy film erejéig láthatjuk, ahogy Chris Prat Űrlordja pozícióját féltve mókás szituációkba bonyolódik Thorral, de ez legalább elveszi a figyelmet fájdalmáról. A Szerelem és mennydörgés elején viszont mondhatni rövidre zárták ezt a párosítást, amit pár képkockában azzal magyaráztak meg, hogy Thor mellett a galaxis őrzői inkább csak statisztaként szerepelnek a harcokban, így különválnak útjaik, hogy ők is hasznosak legyenek valahol, ahol nincs ott a mennydörgés istene.

A film egészében nem tudtam megérteni, hogy miért hozták vissza Natalie Portmannel Jane Foster (Jane Fonda? Esetleg Jodie Foster?) karakterét. Az első két Thor-film még egy olyan érában született, amíg a rendezők nem mertek kísérletezni ebben a műfajban, hanem úgy álltak hozzá a képregényfilmekhez, mintha egy teljesen átlagos, hétköznap délutáni kábeltévére szánt nagyjátékfilmet készítenének. Nem mertek igazán nagyban gondolkodni, valódi stílust és karaktert kialakítani, nem árnyalták a főbb szereplőket, minden nagyon egyszerű volt és sablonos. Az első Thor-filmet Kenneth Branagh rendezte 2011-ben, és bár az író-rendező idén élete első Oscar-díját kapta Belfast című filmje forgatókönyvéért, ebben a moziban egészen ötlettelennek bizonyult. Sajnos a folytatás, a Thor: Sötét világ sem lett jobb, pedig azt a filmet már Alan Taylor rendezte.

Már épp kezdtünk lemondani a karakterről, amikor berobban az elmúlt évek egyik legnagyobb találata, Taika Waititi, aki a kétezres évek eleje óta tevékenykedik az iparban, és az elmúlt pár évben, mint író, rendező, producer és színész is tarol. Ő kapta meg a lehetőséget, hogy a Thor harmadik filmjét életre keltse, és ez tagadhatatlanul sikerült neki. A Ragnarökben Thor karaktere vicces lett, a sztori izgalmas, legalább három fokkal árnyaltabb cselekményt kaptunk, aminek egyáltalán nem ártott, hogy Natalie Portman két csalódás után már nem tért vissza a Marvel világába, így Jane Foster nem szólt bele a dramaturgiába.

Erre most visszahozták a karaktert, aminek kívülről nézve egyetlen célja volt, hogy a színésznő is játszhasson egy kreatívabban megfogalmazott szuperhősfilmben, mint ami eddig neki jutott. A karaktere nem járult hozzá Thor személyiségfejlődéséhez, főleg, hogy a mennydörgés istene ugyanolyan infantilis volt, mint amit az elmúlt filmekből megszokhattunk, és a női Thor verzió sem adott sokat. Az egyetlen, ami miatt nem bánom Foster jelenlétét, az a Mjölnir visszatérte, és a köré íródott poénok.

Merthogy a film minden hibája ellenére vicces. Néha erőltetetten vagy kiszámíthatóan, de az tény, hogy ha beül az ember moziba, valószínűleg az elejétől a végéig fog nevetgélni. Azaz inkább rötyögni, mert ezek azok a poénok, amelyek a hahotázás és a mosolygás közötti reakciókat váltják ki az emberből. A Thor tökéletes másnaposfilm lett, ami nagyjából az egész Marvel-palettára igaz, de erre kifejezetten, hogy amikor fáradt az agyunk, és csak nézni akarunk valamit, amin nem kell gondolkodni, de mókás, és jól ismert otthonérzés árad belőle, akkor ez a film megfelel ezeknek a kívánalmaknak.

Érdemes kiemelni Russell Crowe-t, aki Zeuszt játssza, illetve nem lőjük le a poént azoknak, akik nem követték az előzetes híreket, de több cameo szerep is van a filmben, ami megmosolyogtató lehet.

Sok indokolatlan szál és jelenet volt a filmben, ami talán az abszurd részeitől vált mégis értékelhetővé, ám a humor oltárán feláldozták az amúgy emberközeli, épp ezért átélhető drámák súlyát. A Thor Ragnarök film identitást adott a karakternek, viszont most, hogy már van identitása, itt volt az idő, hogy lépjenek egy szintet, de ezt nem sikerült megoldani.