A koronavírus-járvány picit megakasztotta a Netflixet, már ami a tartalomgyártást illeti, a streamingszolgáltató azonban mostanra megint teljes kapacitással ontja magából a filmeket, sorozatokat. Utóbbiak között megtalálhatók olyan minőségi gyöngyszemek, mint a The Witcher, a Stranger Things és a Sandman... de a kínálat nagy része mégis középgagyi produkciókból áll. Ezek közé soroljuk a lagymatag Harlen Coben-adaptációkat, amelyek közé első ránézésre a Netflix új, hét részből álló és amúgy augusztus 19-én bemutatott szériája, a Visszhangok (Echoes) is simán beillene. De ehhez a thrillerhez Cobennek nagy meglepetésünkre semmi köze nincs.

Pedig ha ránézünk a Visszhangok első részére, minden stimmelni látszik: a béna hallmarkos fényképezés, a 2000-es évek elejét idéző, hátborzongatónak szánt zenék és a mindenféle ihletet nélkülöző színészi játékok is megvannak a minisorozatban.

A Netflix a Visszhangok sztorileírásával elég durva fordulatot spoilerezett el a nézőknek, szóval mi sem fogjuk vissza magunkat ezzel kapcsolatban. A történet két ikertestvérről, Gináról, a Los Angelesben pörgő írónőről és a nála sokkal nyugodtabb, lovasfarmon élő Leniről szól. Mindkét nőnek menő és jóképű férje van, ez kétségkívül összejött nekik az életben. Egy titkos egyezségnek köszönhetően pedig az a veszély sem fenyeget, hogy a főszereplők ráunnának a hétköznapjaikra. Gina és Leni ugyanis időnként személyazonosságot cserélnek, és egy-egy hosszabb időszakra egymás bőrébe bújnak.

Az elején nyilván van egy nagy gikszer, hogy beinduljanak a dolgok: Leni eltűnik, Ginának meg el kell utaznia a farmra, hogy előkerítse ikertesóját. A Paula és Paulina-játékot jócskán megnehezíti, ha egyikük kiszáll belőle. Vagy kiszállították, mert a pilotban az is felmerül, hogy mi van, ha Lenit meggyilkolták, esetleg elrabolták.

Ennyiből talán látszik, hogy a Visszhangokkal kapcsolatban rögtön háromnegyed óra alatt rengeteg kérdőjel lesz bennünk. A jelenetek közül többet vissza is kellett tekernünk, de nem azért, mert annyira hátborzongatók és lebilincselők lettek volna. Hanem mert annyira sok a csavar, hogy a forgatókönyv egyszerűen túl zavarossá válik.

A főszereplőt, a kettős szerepet játszó Michelle Monaghant sokan ismerhetik a Mission: Impossible-filmekből, az HBO-s True Detective első évadából vagy akár a szintén a Netflixen vetített Messiásból. A színésznő bizonyította az elmúlt évtizedekben, hogy jól megy neki a drámázás, és ha nem lenne annyira pocsék a forgatókönyv, Monaghan karizmája simán elvinné a hátán a Visszhangokat. A dialógusok azonban sűrűn fordulnak unalomba, egyszerűen túl hosszúak a mondatok, amiket a karakterek szájába adnak, mi meg elunjuk magunkat a túl sok magyarázáson.

A produkciót technikai szempontból sem tudjuk dicsérni, ezen a terepen is látszik az igénytelenség. A Netflixnél vélhetően a középszerűséget célozták a Visszhangokkal, egy olyan minisorozatot akartak összerakni, amit egy este alatt simán ledarál az ember, ha az egyre nedvesebb és borongósabb időben olyan thrillerre vágyik, amiért nem kell kilépni a négy fal közül. Ne adj isten, esetleg elmenni miatta a moziba.

Kár, hogy nem inkább filmet csináltak Vanessa Gazy ötletéből, két órában szerintünk jobban működött volna ez a történet. Így viszont a túl sok csavar és leleplezés inkább nevetségessé teszi a végeredményt, mint sokkolóvá.

Szégyen vagy nem szégyen... de a Visszhangok minden hibája ellenére mégis be tudott rántani minket. Az első epizód végi csavar után rögtön indítottuk a folytatást. Amolyan guilty pleasure produkcióról van itt szó, amin látja az ember, hogy förtelmes, valahogy azonban mégis nézeti magát. Idehaza a nézők csúnyán rácsúsztak a Visszhangokra, hiszen a cikk írásának pillanatában a sorozatok között ez a listavezető a magyar Netflixen. A kritikusok utálják, és szerintünk is, ha jön egy hasonló Harlan Coben-másolat, ezt a thrillert jó nagy lendülettel fogja elfelejteni mindenki. Kár érte, mert a trailer alapján érdekfeszítőbbnek tűnt.

5,5/10

A Visszhangok (Echoes) szinkronnal és magyar felirattal nézhető a Netflixen.